Amikor felhívott a Zotykos cimborám, hogy Bor és zongora néven szervezett egy rendezvényt, amire engem is meghívna, azonnal megszólalt bennem a vészcsengő. Ez persze nem különösebben meglepő, hiszen Zotykos telefonszáma eleve össze van kötve a vészcsengővel, mert az esetek döntő többségében valami elképesztő dologgal hív fel, amiről később kiderül, hogy orbitális marhaság, ennek ellenére kényelmetlen feszengéssel azt szoktam tapasztalni, hogy roppant élvezetes marhaságról van szó. A "zongora" szó azonban eszembe juttatta azt a napot, amikor megpróbálkoztam a magas kultúrával. Vettem jegyet egy zongoraversenyre, mert azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy egy zenekar mellett egy zongorista atavisztikus szólókat játszik, pont mint Jon Lord egy Deep Purple koncerten. Hát nem. Egy szál zongorán zongorázott egy Kossuth-díjas művész, és a neveletlen közönségnek hála, két ráadást is adott. Még ott helyben, amikor pingvinnek öltözve zsibbadó aggyal az elsők között menekültem a koncertteremből, lekőrözve a legoptimistább kiürítési tervekben szereplő szintidőket, akkor fogadtam meg szent esküvéssel, hogy soha többé nem megyek zongoraversenyre.
Persze nem sikerült betartanom a fogadalmamat, mert jött a Zotykos, hogy zongoraversenyt kéne tartani a Diákszigeten. Tartani? Hát tudok én zongorálni? Egyet se aggódjak, azt pont nem kell. Kevesen tudnak engem annyira meglepni, mint a Zotykos, fel is szaladt a szemöldököm erre a kijelentésre. "Figyelj Sanya! Ez nem olyan zongoraverseny lesz! Van két csapat, és mindkettőnek apró darabokra szét kell vernie egy-egy zongorát. Aki előbb kész van, az nyeri a versenyt. Van egy ismerősöm, megkért, mi lennénk az egyik csapat. Adnak ingyen belépőt is, és lehet nyerni egy tortát." Hát így kerültem én másodszor is zongoraversenyre, és mivel életem egyik legdurvább berúgása kapcsolódott az eseményhez, a sör-marcipántorta-unicum kombó hatására a Debussy prelüdök is feloldódtak az idő végtelenjében.
|
Zotykos első zongoraversenye |
Most meg jön nekem a Zotykos a Bor és zongora rendezvénysorozattal, hogy menjek én is, mert a múltkori is állati jól sikerült. Az invitálásból kiderült, hogy ezúttal a zongora egy darabban marad a rendezvény végén is, így a kezdeti lelkesedésem jócskán megcsappant. "Figyelj Sanya! A dolog lényege az, hogy lesznek jó borok, amiket megkóstolunk, és lesz egy zongorista, egy tündéri lány, aki improvizál a borra." Aha. Elképzeltem magamban a dolgot: pont amikor kezdenék kellemesen berúgni, valami fekete klepetusba öltöztetett penészvirág Debussyvel támad. Egy ilyesfajta dorbézolás egyáltalán nem hangzott kihagyhatatlanul.
Egyáltalán mi vezérel valakit arra, hogy egy ilyen rendezvényt kitaláljon? Zotykos cimborám évekkel ezelőtt elhatározta, hogy féktelen rockerből kifinomult entellektüellé képzi át magát. Vásárolt hát ostoba szabású ingeket, a homokosoknak tett gesztusként kötött leírhatatlan sálakat, húzott csótányölő cipőt, növesztett kacagtató szakállat, és amikor már pont úgy nézett ki, mint egy Vizi E. Szilveszternek öltöztetett Trockij, akkor az általa az ország intellektuális epicentrumának tartott Budára költözött. Az intellektuális epicentrumról azonban hamar kiderült, hogy szó sincs a Woody Allen filmekből oly jól ismert fogadásokról, amelyeken elmélyült esztéták elemzik fanyalogva Hamvas Béla A bor filozófiája c. munkáját: a helybélieket a kurvák seggéről felszippantantott kokainon kívül semmi sem érdekli. Márpedig Zotykos moherpulcsik és kordbársony zakók között akart egy pohár borral a kezében csevegni a világ dolgairól, ha törik, ha szakad - ami őt ismerve annyit jelent, hogy törni is fog, szakadni is fog, de lesz erre alkalom, és ha a helybéliek nem képesek az elvárásainak megfelelően eltartani a kisujjukat, akkor majd ő importál magának társaságot az ország minden részéből.
|
Bor (Szecskő Tamás) és zongora (Balázs Norbert) |
Nem egykönnyen lehet Zotykos társaságába bekerülni: a jelölt életútjának tartalmaznia kell egy minden logikát nélkülöző életmódváltást vagy valami elképesztő dologgal kell keresnie a kenyerét a megélhetés legcsekélyebb esélye nélkül. (Legjobb persze a kettő ötvözete: az ideális pályázó két éve nem ül biciklire azért, hogy egy tífuszkórházban taníthasson krétarajzot az éhezőknek). Nagyon fontos, hogy ezt roppant elkötelezetten tegye, tehát amikor mindezt elmeséli, és a hallgató szája félig megrágott száraz pogácsával van tele, akkor a morzsapermettel kísért kirobbanó kacagást fojtsa el az illető szemében lángoló fanatikus tűz. A nőknél valamivel egyszerűbb a helyzet: az ideális cimborinának úgy kell kinéznie, mint Ungár Anikónak miniruhában és mintás vastag harisnyában, és valami másik naprendszerből származó operációs rendszeren kell futnia az agyának, lehetőleg úgy, hogy már az életben maradásának puszta ténye is őszinte megrökönyödést váltson ki a külső szemlélőből. Zotykos szorgalmasan barátkozott az elmúlt években, így gond nélkül össze tud trombitálni három-négy tucatot efféle emberekből.
Néhány otthoni főpróba után kinézte magának a Moha kávézót, amely otthont adhat a rendezvénysorozatnak. A hely elnevezése maga a szarkazmus bravúrinterpretációja. Amikor Budapest légszennyezettségi térképét megrajzolták, új színt kellett keverni a belbudai régiónak, mert a szakemberek a minden egészségügyi határértéket meghaladó kéntartalmú szénnel fűtött oroszlányi hőerőmű közvetlen környezetében használt árnyalatot sem találták eléggé kifejezően feketéslilának a Bartók Béla út környékére. A hely tulajdonosa nem akármilyen gyilkos iróniával a tiszta levegő indikátornövényéről, a moháról nevezte el kávézóját, de végül is igaza lehet, az "Adenokarcióma" lényegesen kevésbé hangzik vendégcsalogatóan.
|
Jani Electronic Art |
A kávézóban Zotykos fogadott mindenkit, és ettől a pillanattól a búcsúzásig családias hangulat vette körül az estét. A Moha egyébként nagyon hangulatos és ízléses hely, bár a brownie-t süthetnék pár perccel rövidebb ideig, hogy a közepe még folyósabban legyen krémes. A program szerkezete a következőképpen nézett ki: a meghívott borász (ezúttal Szecskő Tamás) bemutatta a bort, amit éppen kitöltöttek a vendégseregnek, majd átadta a terepet a zongoristának, aki a legekletikusabb előadást produlákta, amit valaha hallottam: kuplé, tangó, menüett, csárdás, jazz, pop- és komolyzenei slágerek váltogatták egymást, majd mintegy negyed órányi zongorázás után brilliáns ízléssel összeválogatott elektronikus zenét hallhatott a vidáman fecsegő publikum. Néhány szám után újra bor került a poharakba, megint hallhattunk egy történetet ... és így tovább. Eleinte kételkedtem abban, hogy a zongorista valóban a bort megkóstolva improvizál, de amikor Bussay 2010-es Pinot Noirja után a Szomorú vasárnapot kezdte játszani, tudtam, hogy tényleg nincs előre megírt műsorterv.
|
- Kaphatnék egy baltát?
- Ne adjatok neki!
|
Az estének két fénypontja volt: az egyik Balázs Norbert jazz improvizációja egy szinte csak feszes ritmusból álló elektronikus zenére, a másik Szecskő Tamás 2011-es Turánja, amely valami egészen különlegesen finom bor - a magam részéről pont az ilyen sötét, krémes, éretten tanninos vörösborokat szeretem. Korábban Kaló Imre Turán aszuja is meghatározó élményem volt, és nem értem, hogy ha a hűvösebb észak-magyarországi területeken ennyire jó bort lehet készíteni ebből a fajtából, akkor miért nem terjed el vakusebességgel.
Két alapvető tévedés tartja magát a világban, amellyel egyszerre számol le a Bor és zongora rendezvény. Az egyik, hogy zongorálást hallgatni úgy jó, ha befogod a szádat, és nézed a zongoristát. El tudom képzelni, hogy vannak olyan emberek, akik szeretnek ülve unatkozni (ott vannak pl. a horgászok), de nekem egy ilyen élmény kevés. A másik nagy tévedés, hogy érdekes az ún. ültetett kóstoló, ahol három centiliternyi mennyiségből kell megállapítani minnél több dolgot a borról, miközben a borász a szüreti- és laborparamétereket sorolja. Az ilyen esemény megöli a borozás lényegét, az asszociációt, azt a folyamatot, amikor eszedbe jut a borról valami, amit elmondasz az asztaltársaságnak, akiknek erről eszébe jut valami ... és a beszélgetés így hömpölyög tovább minden határ nélkül, vissza-vissza térve a borra, az előbukkanó új ízekre, illatokra, és az ahoz kapcsolható újabb és újabb érzésekre. (Éppen ezért haldoklanak azok a blogok is, ahol a szikár leírás mellett pontozzák a borokat - hiányzik ezekből a bejegyzésekből az érzés, a fantáziátlan, egy kaptafára születő írások sokkal inkább szolgálják a blogger magamutogatását (nézzétek, milyen borokat ittam!), mint azt a célt, hogy megosszanak egy jó élményt másokkal.)
|
Így aprítom fel a páncéltőkét! |
Ahogy az jó társaságban lenni szokott, úgy elröppent a borozással töltött négy óra, hogy észre sem vettem. Külön szerencsémre pont olyan asztalnál kaptam helyet, ahol mindenki borászkodik (hobbi szinten vagy főállásban), így az első perctől az utolsóig élveztem a beszélgetést. Egy biztos: Zotykos valami egészen új, elképesztően minőségi dolgot teremtett. Az este leginkább egy házibulira hasonlított, könnyeden keveredett a bor- és zenei kultúra, mindenki fesztelenül zsibongott, nem nyomasztották a társaságot a bortól vagy a zenétől transzba esett álentellektüellek, nem voltak fontoskodó kérdések a mustülepítés hosszáról és egyéb olyan dolgokról, ami az átlagos borfogyasztót a legkevésbé sem érdekli. És ennek az egésznek ez a lényege. Borfogyasztók voltak jelen, akiknek a bor egy igényes adalék a jó hangulathoz. Nem akartak mindent részletesen tudni a bor készítéséről (mint ahogy az átlagembert sem érdekli, ha betér valahová egy kávéra, hogy Guatemala mekkora éves csapadékösszegű, milyen kitettségű lejtőjén termett a kávé) hanem "csak" élvezni akarták a bort, a zenét és egymás társaságát.
Nem emlékszem arra, hogy mikor éreztem magam ennyire jól egy buliban. Bejött a 'Zotykos paradoxon': állati hülyeségnek hangzott elsőre, de roppant élvezetes volt részt venni rajta.
Forrás