Szent Orbán vesztésre áll
(Fotó: Kószó Attila) Ma reggelre szerencsésen túljutottunk Orbán napján: elmaradt a május végi fagy, nem vitte el a szőlőt, lesz tehát bor, hacsak a zord tél nem tizedelte meg már jóval korábban az idei termést. Nem tudhatjuk, hogy Szent Orbánnak köszönhetjük-e a hűvös, de a szőlőültetvényeket mégsem veszélyeztető időjárást, mindenesetre egykoron őt választották patrónusuknak a szőlőművesek, a kádárok és a kocsmárosok. Kápolnákat és szobrokat állítottak neki a szőlőhegyeken, s elvárták tőle a közbenjárást, hogy a nevéhez kötött utolsó tavaszi fagy kárt ne tegyen a szőlőkben. Ha mégsem végezte jól a dolgát, néhol megvesszőzték a szobrát, másutt meg csak annyit mondtak: azt is agyon kellett volna ütni, aki beletette a kalendáriumba.
Egykor, persze, nagyobb becsülete volt vidékünkön a bornak, mint mostanság. Gondoljunk csak Petőfi kurta kocsmájára: „Kocsmárosné, aranyvirág, / Ide a legjobbik borát, / Vén legyen, mint a nagyapám, / És tüzes, mint ifjú babám!” Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben sok helyütt igyekeznek visszacsalogatni a borkultúrát a mindennapjainkba. A bort csodálatos íz- és illatgazdagságával tulajdonképpen nem is inni, hanem – a pohárban nézegetve, beszélgetés közben – kortyolgatni, ízlelgetni, élvezni kell! – olvastam valahol a tanácsot. Hamvas Béla pedig ekképpen szól róla: „Először a víz borrá változik, másodszor a bor vérré változik. A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem. Az anyagból lélek, a lélekből szellem, ez a dupla átalakulás, melyet itt a földön át kell élnünk.”
Igen ám, de léteznek-e még borozók, ahol beszélgetés közben ízlelgetheti a betérő a nemes nedűt, mert sajnos Szent Orbán hátat fordított a kocsmárosoknak, a kiskocsmáknak meg végképp. Vagy éppen minden igyekezete ellenére sem volt képes megmenteni őket. Találgathatjuk, hogy miért. Mert volt ám bizony évtizedekkel ezelőtt kétezernyi lakosú faluban akár öt kocsma is, és mindegyik megélt. Bárkit is kérdezek a hanyatlás okairól, legföljebb azt a választ kapom, hogy más ma már a világ, nem érdeklik egymást az emberek. Persze az ilyesféle magyarázat arra is utal, hogy korántsem szolgáltak törvényszerűen a „züllés színteréül” a kiskocsmák, hanem közösségi élet folyt a söntés körül, beszélgetésekkel, vitákkal, gyakran ital oldotta és zene szolgálta jókedv kíséretében. És mintha nem is hallottunk volna olyan sokat a fiatalok italozásáról, lerészegedéséről, mint mostanság, amikor vendéglők, éttermek meg diszkók teszik azt a szolgálatot, ami nem nagyon régen még a kiskocsmák dolga volt.
Egy egykori, ma már idős „kocsmárosné” meséli, hogy hajdanában nyáridőben már hajnali négykor nyitottak, hiszen a mezőre induló férfiak be-betértek egy eperpálinkára, borra, spriccerre vagy fröccsre. Nem panaszkodott amiatt, ha a hajnalba nyúlt a mulatozás, és be sem zártak. Mert zenegép helyett mindennap zenészek muzsikáltak azért a keresetért, amit a vendégek fizettek nekik, olykor-olykor hazáig is kísérték a mulatós kedvű italozókat. Számos kiskocsmának pedig nagyterme is volt, amelyek javarészt hétvégi báloknak adtak helyet, csak a nagyböjt ideje múlt hangos vigasságok és zene nélkül.
S hogy teljesebb legyen a kiskocsmákról alkotott kép, nem hagyhatjuk ki a biliárdot sem, és időnként a kártya is előkerült legálisnak nem mondható, késő éjszakába nyúlt partikkal, kibicekkel a pinkapénzért bóbiskoló kocsmáros mellett.
Ha Orbán gondatlanságától eltekintünk, akkor itt lent, a Földön kellene megtalálnunk a kiskocsmák alkonyának az okát. Miként a gyermekvállalás csökkenésétől a lopások megnövekedéséig sok mindent a szegénységgel magyaráznak, úgy ebben az esetben sem kell hitelt adni az ilyesféle vélekedésnek, hiszen ínségesebb időkben is vígan éltek a kocsmák. Vagy a női emancipáció a ludas? Régebben gyakran láthattuk, hogy míg a férfi betért a fogadóba, az asszony kint ült a lovas fogaton; mostanság, az egyenjogúság idején viszont csak annyi a változás: a nőknek továbbra sem illő kocsmázni, inkább a férfiak sem teszik. Egyébként pedig a ló akár egyedül is hazatalált bóbiskoló utasával, de ezt nem teszi meg sem az autó, sem a traktor. S miközben a lovak a kiskocsmákkal együtt a kihalás útjára léptek, nemzedékek nőttek fel a diszkózenén, a tömeg lett a divat a közösség helyett, a hangerő kiirtja a beszélgetést, a technika még az élőzenét is elkorcsosítja, s oda jutottunk, hogy már vendéglővé csinosított kocsmákban vagy „hagyományos” lakodalmakban is inkább elviseljük, mintsem élvezzük a zenét. Lehet vajon borról vagy bármi másról beszélgetni az agresszívan uralkodni igyekvő és a közösségi életet felszámoló zene mellett?
Más ma a világ, a kocsmák pedig végképp a másvilágra jutnak, ha teljesen betiltják bennük a füstölést, mert miféle kiskocsma az, amelyikre azt sem mondhatjuk, hogy füstös vagy borszagú. Gondoljunk csak arra, mi történne, ha csillagokat osztanának a kocsmáknak, miként azt a szállodákkal teszik! Pedig ilyesféle irányba mutat a kor gondolkodása. Szent Orbán pedig igencsak vesztésre áll, miként azok is, akik néha-néha betérnének a kicsit füstös, kicsit borszagú, halk zenével szolgáló kiskocsmába, hogy borozgatás közben szót váltsanak múltról, jövőről és mulandóságról.
forrásom a http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-05-27_Szent_Orban_vesztesre_all.xhtml
.JPG)
