Frittmann Jánost tavaly választották az év borászának, ám már az elmúlt öt év mindegyikében is bekerült a legjobb öt közé. A családi hagyományokat ma már egy testvépár viszi tovább Soltvadkerten, egyre nagyobb és nagyobb sikerrel. Boraik világszerte díjakat nyernek. Frittmann Jánossal a pincészet szívében beszélgettünk a borkészítés művészetéről, a sznobokról és az apró örömökről.
Mióta is foglalkozik a család borászattal?
Az 1700-as évek közepén települt ide a család. Abban az időben éledt fel újra itt Soltvadkerten a szőlő, gyümölcs kultúra. Addig is lehetett itt találni komoly ültetvényeket, de a törökök után indult el igazán az élet. Később is szerencsés volt a helyzet, hiszen a szocialista rendszerben itt nem TSZ-ek voltak, hanem szakszövetkezetek. Megmaradtak a magángazdaságok, hiszen itt megvolt a szakértelem. Így nem szűnt meg ez a hagyomány. A mezőgazdaság egyébként is olyan, hogy valaki fiatalon vagy megszereti, vagy nagyon meggyűlöli. Mindannyiunknak volt millió más lehetősége, ám mi mégis ezt választottuk. A borászat egyébként egy nagyon szép dolog. Érdekes, mit lehet kihozni egy gyümölcsből.
Fiatalabb fejjel sosem akart letérni a szülői útról?
Nem volt sem előírás, sem elvárás a szülők részéről, hogy nekünk mivel kell foglalkoznunk. Gyermekkorunkban persze ki kellett menni a szőlőbe, amikor bezzeg a haverok valahol futballoztak. Már 9 éves korunkban kivittek minket a földekre, hiszen akadnak olyan munkák, amelyeket már ilyen idős korban is el lehet végezni. Persze nyűgösek a gyerekek, de összességében maximálisan hasznunkra vált. Soha eszünkbe sem jutott, hogy nekünk nem ezt kéne csinálnunk.
Érezték valaha úgy, hogy ez egy mostohán kezelt borvidék?
Lényegében csak a kilencvenes évek közepétől lehetett ezt érezni, amikor a borhamisítási ügyeket teljesen ideverték. Persze ez nem egy idevalósi, hanem egy országos jelenség volt, mindenhol hamisították a borokat. Döbbenetes mikkel vádolták ezt a vidéket. A mai napig képesek egyébként ferdíteni, több szempontból is. Hajlamosak úgy azonosítani ezt a települést, ahol 3000 hektár szőlő található, miközben összesen annyi van itt mint a szekszárdi és a villányi területeken együttvéve. Sőt '47 előtt sem voltak olyan negatív megkülönböztetések mint, hogy ez egy egyszerű alföldi bor. Miközben tudni kell, hogy a világon mindenhol találni jó minőségű síkvidéki szőlőtermelést, a franciáknál, spanyoloknál, ausztráloknál, Amerikában. Érdekes ezt sehol sem pejoratív értelemben mondják. Ott tudják, hogy ugyanolyan jó minőségű borok készülnek síkvidéken is. A kilencvenes években Magyarországon divat volt erről tudomást sem venni. Sokan úgy gondolták, hogyha a legnagyobb borvidéket letapossák, akkor nekik jobb lesz. Hatalmas ostobaságokat, tévhiteket terjesztettek a szakirodalomban erről a borvidékről. Azt várom, hogy egy-két ember hamut szórjon a fejére, és rájöjjön miket írt. Persze, tudom, hogy ez egy álom.
Nem vagyunk mi varázslók
Ez azért érdekes, hiszen 50 éve Hamvas Béla is teljesen másként gondolt a soltvadkerti borvidékről A bor filozófiája című művében.
Másról szólt azért akkoriban a borkészítés. 1947 előtt nagyon komoly éttermekbe szállították innen a borokat. A kecskeméti rizling aszú kimondottan híres volt, senki nem sorolta be úgy, hogy az egy gyengébb kategória. A mi borvidékünk valójában annyival van rosszabb helyzetben, hogy sokkal inkább ki van szolgáltatva az időjárás szélsőségeinek, a fagy könnyebben tesz kárt a mi szőlőnkben. A gyümölccsel azonban sosem volt gond. Legfeljebb a pincékkel, itt ugyanis nem lehetett kőbe vájt pincéket kialakítani, ma már ugye ez sem gond. Ma már hál Istennek az étkezési szokások változása is nekünk kedvez, hiszen inkább a gyümölcsös borokat kedvelik. Persze a magyar gyümölcsnek nincs párja, ezt tudják a határokon túl is. Jó bort nem lehet csak jó gyümölcsből készíteni. Nem véletlen, hogy annyi világversenyt nyernek a magyar borok. Ez nem csoda, nem vagyunk mi varázslók, mindössze nagyon jó szőlőnk van.
Szóval ebben rejlik az alföldi borok különlegessége: a gyümölcs jellegben.
És pont ez ma az elvárás, még a fahordós érlelésnél is. A gyümölcsösséget, a szőlőzamatokat keresik az emberek. Ma már a vörösborokkal szemben is ez az elvárás. Rájöttek, hogy kell a nagy kerek test, de nem kell senkinek a 15 fokos alkohol tartalom. Nem is szabad e felé vinni a borokat. Az már likőr. Nem jó vörösbor az, amelyikből nem lehet inni csak egy decit. Ehhez meg kell tanulni a megfelelő termesztési és tárolási technológiát. Fontos tudni például, hogy az is egy tévhit, hogy itt csak homoki borok vannak. Miközben rengeteg -féle talaj található nálunk is. Pont ez a sokszínűség adja ennek a területnek a varázsát. Azt például, hogy minden évben csúcsrosé készüljön, meggyőződésem, hogy csak ez a terület tudja.
Akadt-e olyan az életben, amikor úgy állt ez az egész, hogy abbahagyja?
Soha. Még a legrosszabb időkben sem fordult meg a fejemben. Mindig is tisztában voltunk vele, hogy az itteni emberek fejében kell először rendet rakni. Azt szeretném hozzátenni, hogy sok más nagy borásszal nagyon jóban vagyunk, attól függetlenül is, hogy egymás konkurenciáinak számítunk. Mindannyian tudjuk, hogy senki bora sem lesz jobb attól, ha a másikéra rosszat mond. Idő sincs ma már erre, hiszen a világ boraival kell megmérkőznünk. Azt is tudni kell, hogy sehol sem a csúcsborokról szól a történet, az viszont igaz, hogy a csúcsborok határozzák meg egy borvidék imázsát. Franciaországban is mindössze 5 százalék a csúcsbor. A többi lehet, hogy könnyű asztali bor. Sokan azt sem tudják, hogy az asztali bor nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz. Azért mert egy bor PET palackban, vagy kannában van, nem rossz. Attól még abban a kategóriában lehet jó bor. Az nem baj, ha egy bor 150 forintba kerül. Attól az még lehet jó bor. Mondjuk fröccsbor. Különben a legegyszerűbb asztali bornak is sokkal összetettebb ízvilága van mint a sör, amely egysíkú. Az igazi baj ott kezdődik, amikor a 150 forintos bort 2500 forintos áron adják.
Ezt valóban nem mindenki gondolja így.
Sokat kell ehhez látni a világból. Sok borkóstolóra kell elmenni, sok borvidéket, pincét kell megismerni, szerte a világon. Másokat is ismerni kell, miket készítenek. Nekünk tulajdonképpen a széles látás adta meg a nagy lehetőséget. Sikerült abban a korban külföldre eljutni, amikor a legfontosabb volt. Láttuk, milyen szőlőből készül a bor külföldön, és már tudtuk, hogy ennél jobbat mi is tudunk Magyarországon.
A fanyalgókkal szemben jelentett némi elégtételt, hogy az év borászának választották tavaly?
Velük szemben nem. Általában telt házzal mennek azok a borestek, ahol ott vagyok, mégis találkozok olyannal, aki kijelenti, hogy ő aztán alföldi bort soha nem fog venni.
Nem bántó ez?
Nincs okom megsértődni azon, mert valaki sznob. Ha egy ember nem kíváncsi a világversenyeket nyert borokra, az az ő dolga. Ahogy már mondtam, sehol sem csak csúcsborokat termelnek. Nekünk is vannak középkategóriás boraink. Az a fontos, hogy az adott bor, a saját kategóriájában megállja a helyét. A díjra visszatérve, nem elégtételt, hanem lehetőséget jelent minden elismerés a borvidékünknek. Komoly feladatunk, hogy segítsük a régió imázsának építését. Ráadásul ma már könnyebben oda lehet tenni a borunkat még egy sznob elé is.
Mennyiben művészet, alkotás a borászat és mennyiben munka?
Van egy kategória, amely fölött már valóban alkotás a bor. Van olyan, amelyhez tényleg csak odafigyelés szükséges. Elvárják tőle, hogy ne legyenek hibái és szép ízekkel bírjon. Van az a kategória azonban, amelyben már komoly erényeket várnak egy bortól. Ott már több minden kell. Abban már maga a borász is benne van.
Azt a bort már meg kell szenvedni.
Pontosan. Jó döntéseket kell hozni, jól kell hozzányúlni. Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni. Ez minden szakmára igaz. Vagy ráérez valaki, vagy nem. Aki csak megtanulja, képes lesz arra, hogy jó bort készítsen, de nagy bort soha nem fog termelni. A nagy borkészítés a ráérzésről szól, persze jó nagy szerencse is kell hozzá. Mustot, erjedésben lévő cefrét hogyan kell kóstolni, mi lesz belőle, mit kell vele csinálni ez mind ráérzés. Mikor jó hozzányúlni valamihez, meddig kell hordóban hagyni. Ezeket megtanulni? Sokszor húsz év is kevés hozzá. Óriási előnye, egyrészt szerencséje is ennek a szakmának, hogy negyvenszer lehet nekikezdeni. Nem negyven napon, hanem negyven évben. Tudja, a jó borok készülnek, a nagy borok születnek. Valahol itt az igazság.
Kevés az élet ahhoz, hogy mindenre
rájöjjünk
Ezek szerint nem csak az írók és a költők szeszélye, hogy misztikumokkal társítják a borokat.
Egyáltalán. Már maga a szőlő is egy páratlan gyümölcs. Ha a barackot kierjesztik barackízű lesz, a szilva szilvaízű. A szőlő? Minden gyümölcsre tud hasonlítani. Másik gyümölcsre utaló illatok is előbukkannak belőle. Már a perzsák is csodákat írtak a borról. Ez az az ital, amely a víz után a legjobban kötődik az emberiség kultúrájához. Nem sok minden van, amely a kezdetektől végigkíséri az emberiséget. A világban a legtöbb helyen büszkék arra, ahol a szőlő terem. Valószínűleg senki nem ismerné Szekszárdot, vagy Villányt, ha nem lenne szőleje.
Nem véletlenül hasonlítják ezek szerint a bort a nőkhöz.
A bor is oly rejtélyes mint a nő. Tud szeszélyes és kiismerhetetlen lenni, vagy éppen simulékony és hízelgő. Nem véletlen, valóban.
Jót tesz a bor lelkének, hogy ma már szinte divat szeretni? Mindenki ért hozzá, mindenki kezdi megtanulni, hogyan kell hozzányúlni.
Mindig is voltak olyanok a bor körül, akik sznobizmust gerjesztenek. Sznobok mindenhol vannak és ez így van rendjén. Beszélhetünk akár az autókról, akár a ruhákról. Az pedig, ha értenek hozzá az emberek sosem baj, mert nem tudják hülyíteni őket. Nem úgy kell érteni a borhoz mint egy borásznak. Elég, ha néhány dologhoz értenek, például, hogyan kell inni, milyen pohárból, milyen hőmérsékleten. A kadarka például egy igen rejtélyes bor. Kis pohárban nem mutat semmit, egy nagyobb pohárban viszont kinyílik. Döbbenetes, hogy mennyire össze-vissza isszák a borokat, nem figyelnek a poharakra. Egyébként azt szoktam mondani, az a jó bor, amelyik ízlik, nem pedig amelyiktől elvárják, hogy az legyen. Igaz, hogy például a borversenyeken úgyis el kell bírálnom a borokat, hogy lehet, hogy nem ízlenek. A harmóniát attól még ugyanúgy fel lehet fedezni benne. Lehet, hogy nem tetszik a szépségkirálynő mégsem mondom rá, hogy csúnya.
Már maga a kóstolás is egy kaland?
Sajnos egyre kevesebb alkalmam adódik arra, hogy egyedül lemenjek a pincébe elbírálni, hogy melyik bor kerüljön a prémium kategóriába, s melyik az olcsóbb borok közé. Főleg az utóbbi időben alig jutott erre időm. Pedig ez egy nagyon nagy dolog. Nem mindig lehet bort kóstolni. Egy bort bármikor meg lehet ízlelni, de sorokat! Ahhoz szükséges egyfajta állapot, amikor tudja magáról az ember, hogy rá fog érezni a különleges dolgokra. A hibákat minden nap ki lehet kóstolni, a finomabb dolgokat nem mindig képes észrevenni az ember.
Lehet incselkedni, játszadozni az ízekkel egy-egy borkóstoltatás alkalmával?
Hogyne! A már említett kadarka kiváló erre. Tegnap is rendeztünk egy 50 fős borestet. Mindenkinek töltöttünk rosét, majd kadarkát. Persze kisebb pohárban. Szinte mindenki fanyalgott, legfeljebb ketten voltak, akik szép ízeket véltek felfedezni. Mikor azonban nagyobb pohárban kínáltuk, egyszerre kiáltottak fel, hogy micsoda bor, micsoda ízek, micsoda illatok. Később persze elárultuk, hogy ugyanazt itták. A borászokkal is meg lehet ezt csinálni. Sok ilyet el lehet követni a borral. Ezt nem lehet megunni. Minél többet megtud az ember egy dologról annál izgalmasabb. Sajnos kevés az élet ahhoz, hogy mindenre rájöjjünk.
forrásom a
http://kecskemet.hir6.hu/cikk/9128/080507_a_finomabb_dolgokat_nem_mindig_kepes_eszrevenni_az_ember 
