| Ha sauvignon blanc, akkor Új-Zéland - ez a szőlőfajta állítólag itt teljesedik ki a legjobban, ezért aztán a borászok kvázi az "őshazájának" tekintik. Először a Cloudy Bay pincészet tett tanúságot a sauvignon blanc mellett, később pedig Piero Antinori márki fektetett némi pénzt és energiát egy itteni birtok felvirágoztatásába. Ezen a héten ennek a munkának a gyümölcsét töltjük a poharunkba, és ajánljuk mindenki figyelméb |
Az öblöt egyébként maga a híres Cook kapitány nevezte el felhősnek, miközben nehéz látási viszonyok közepette elszántan igyekezett megközelíteni a marlborough-i partvonalat. Miután sikerült valahogy a szárazföldre evickélnie, lelkes kutatóhoz méltón a búzamezőktől a birkákig mindent lejegyzett, amit csak látott. De még csak szőlőről sem tett említést, nemhogy sauvignon blanc-ról.
Merthogy nem is akadt egy fia tőke sem a szigeten. Marlborough környékén csak a XIX. század második felében próbálkoztak először mindenre elszánt telepesek a szőlőműveléssel. Igyekezetük azonban zátonyra futott, az eredmény olyan elkeserítőnek bizonyult, hogy további száz évre elvette a kedvüket attól, hogy metszőollót ragadjanak.
Az 1950-es évektől kezdve aztán egyre többen kezdtek kihívást látni a borkészítésben. Ha Cook kapitány 2000 őszén halottaiból feltámad, igencsak elcsodálkozott volna a megváltozott körülményeken, hiszen 12 ezer hektárt borít szőlő, és közel 400 jól felszerelt borászati üzem várja a szüretet. Ott van közöttük a Cloudy Bay is, amely az 1985-ös évjárattal egy csapásra megteremtette az új-zélandi sauvignon blanc stílusát és legendáját.
A mindenütt nyomuló Antinorik figyelmét sem kerülhették el az új-zélandi változások. A toszkánai Campo di Sasso birtok neve és égisze alatt, nem messze a Felhős-öböltől, Meadowbank-ben a márki 13 hektáros, kis birtokot kezdett üzemeltetni, amelynek legújabb évjárata, a 2006-os Mount Nelson figyelemre méltó szelekciója a fajtának.
Csak a legjobbal érjük be, vallja Piero Antinori, aki Kaliforniában, Washington államban, nálunk Bátaapátiban, Chilében, Máltán is megvetette már a lábát. Új-Zélandon sincs könnyű dolga, hiszen a léc magasan van.
Úgy néz ki, a léc ott is marad. A Mount Nelsonnal Antinoriék sem adják alább. A csavarzár alatt intenzív, határozott illat, amelyben az egres (pöszméte), a fehér bors, nyári fűnyírások emléke, virágok, meg egy kis csalán és rebarbara alkot izgalmas keveréket. Ízében krémes textúrát találunk vibráló savakkal (egy kis kötelező szén-dioxiddal) és a citrusfélék idegnyugtató gazdagságával (lime, ctirom, narancs).
A Mount Nelson nem nagy bor. Nem is akar az lenni. Egyszerűen csak jó, hibátlan, itatja magát, és elég egzotikus sahhoz, hogy színesebbé tegyen egy lassan őszbe hajló délutánt. Nem olyan bonyolult, nincsenek titkai, amiket meg kellene fejtenünk. Lehet mellette beszélgetni, illetve lehet hozzá főzni egy jó fogást. Főleg halakat, rákot, kagylót. De akkor sem követünk el főbenjáró vétket, ha a borfesztiválon (a 98-as standon) esetleg a töki pomposhoz kortyolgatjuk.
forrásom a Deluxe Magazin
