Borászati szempontból a Balaton partvidéke Magyarország legszínesebb tája. Délen a somogyi dombok löszös lankái a meleg ízű, telt vörös-, és a ropogós savú, illatos fehérborok születésénél bábáskodnak.
Északon - egészen Somlóig - az egykori vulkánok páratlanul gazdag, tömör szerkezetű fehérborokat teremnek. És - tegyük hozzá sietve - vörösöket is, hiszen a hegyoldalakról évről évre szebb és mind több vörösbor kerül a szaküzletek pol caira. Bár a hazai borrajongói közvélekedés az elmúlt 20 év eredményeként leginkább Szekszárdhoz és Villányhoz köti az igazi magyar vörösbor fogalmát, a Balatonfelvidék némely pincéjében járva könnyen az az érzésünk támadhat: az egykor híres, egyéni karakterű magyar vörös szülőhelye valójában a magyar tenger partján volt.
De nemcsak ez az egyéni vörösborstílus, hanem sok más, ma már nehezen elérhető bormítosz is errefelé született. Csopaki rizling, badacsonyi kéknyelű, somlói juhfark - létezhetett-e nélkülük valaha a Balaton? A nagy, mértékadó borok ma "jövevények" hordóiban érnek. Lenti környékén például (Csörnyeföld) egy Baranya megyéből érkezett körzeti orvos, Bussay László készíti a legjobb minőségű, országosan is kiemelkedő borokat. Csopakon a Budapestről érkező - mára borásszá avanzsáló - Jásdi István és felesége emelte ismét a valóságba az egykor híres, addigra csak a legendákban élő csopaki rizlinget. A badacsonyi kéknyelűből a világot járt befektető, Szeremley Huba palackozza a legnagyobb mennyiséget. A legjobb, sőt, egyesek szerint az egyetlen igazán jó somlói juhfarkot pedig egy budapesti fiatalember, Takács Lajos készítette. Tősgyökeres helyi borászok közül tulajdonképpen csak a balatonboglári Légli Ottónak sikerült nagy referenciabort alkotnia.
A Balaton körüli bormítoszok tehát nem annyira vannak. Sokkal inkább voltak és lesznek. Aki most komolyan érdeklődik a borok iránt, az hatalmas, felfedezésekkel teli időszakba csöppen bele. A legnagyobb élmények természetesen azokon a vidékeken várják az embert, ahol a borászok legelőrébb tartanak a közösséggé szerveződés útján, s ahol már számos borászat készít nemzetközi minőségű bort. Márpedig egy borvidék ezen a ponton kezd valóságosan is létezni: a termelők hasonló alapvetésekkel rendelkeznek a minőségről, aminek fényében immár kicsiszolódhatnak a különböző stílusok is.
Ebből a szempontból kimagaslóan jó állapotban van Somló. A legkisebb magyar borvidéken mára olyan családi pincécskék értek el országos ismertséget, mint Györgykovács Imréé, Fekete Béláé, a Laposa családé, Takács Lajosé vagy Dénes Istváné. A kis ékszerborászatok munkájához részben (Tornai Pince) vagy teljes egészében (Kreinbacher Pince) nagyobb birtokok is csatlakoztak. Nincs még egy borvidék az országban, ahol ilyen kis területen ilyen nagy számú igényes birtok lenne.
A többi híres Balaton-felvidéki tanúhegyen - a Badacsonyon (Laposa Családi Pince), a Csobáncon (Tolnay Villa), a Szent György-hegyen (Nyári Ödön) is akad néhány remek birtok, de a Somlóhoz hasonló szakmai közösséggel sehol sem találkozhatunk. Formálódó, élő és magas színvonalú bortermelő kultúráról leginkább az északi part keleti részén, Csopak és Balatonfüred környékén beszélhetünk. A kitüntetett állapot lényegében három, országosan jegyzett pincének köszönhető (egyikük sem generációk óta ezen a vidéken dolgozó pince): a csopaki Jásdi Pincének, a Tamás Pincének, továbbá a balatonfüredi Figula pincének.
Összességében elmondható, hogy a Balaton vidéke az eltelt hatvan esztendőben elvesztette potenciális termelőinek döntő többségét. Ugyanakkor közvetlenül a tó északi partján a legjobb szőlőterületek legnagyobb részét is felemésztette a szabadjára engedett turizmus. A Balaton azonban nem Balaton bor nélkül. Ezért aztán közös érdek, hogy az újrasarjadó pincészetek felfedező munkája ne maradjon visszhang nélkül. Felfedezőkre van szükség: nemcsak a borászok, a fogyasztók között is.
Idén 4,2 milliárd forint uniós támogatás jut a borászatnak
