Hazajöttek a svájci tutiból, hogy a Nyóckerben nyissanak borozót!
Kata és Imre üzleti terv nélkül, vállalkozói hedonizmusból, minden megspórolt pénzüket kockára téve vágott bele a budapesti kalandba. Pedig mindenki megpróbálta őket erről lebeszélni
" Anyukám sírt, amikor elmondtuk, hogy hazaköltözünk Svájcból, és a Nyolcban, a József utcában veszünk lakást, mert a környéken fogunk borozót nyitni. Amikor nagyjából másfél-két éve belevágtunk ebbe az egészbe, az összes családtagunk, barátunk és ismerősünk, tényleg a teljes környezetünk azt kérdezte: miért? Folyton csak azt hallgattunk, hogy ez miért lesz rossz nekünk, nem normális, aki ide visszajön, elrontjuk az életünk. Különben is, milyen környék ez? Itt nem lehet gyereket nevelni, itt minden veszélyes és félelmetes, itt mindenki rosszarcú, és senki sem dolgozik” – kezd bele Kemény Kata a Cintányéros borozó elsőre tényleg minden racionalitásnak ellentmondó sikertörténetébe.
Vőlegénye, Molnár Imre, a hely másik tulajdonosa szerint bár különösebb üzleti terv nélkül öntötték bele az összes spórolt pénzüket egy tökéletesen divatjamúlt koncepcióba, akkor is inkább a rációval, egész pontosan a magyar mentalitással van a baj: „itt a legtöbben csak a könnyű, gyors sikerre hajtanak, Magyarországon nem szokás hosszú távú befektetésekben és valódi értékteremtésben gondolkodni.” A vendéglátásban is legtöbbször csak a gyors profitmaximalizálási szándékot látjuk, amivel hozzászoktattak bennünket a túlárazott középszerhez, miközben elvileg minden prémium, de legalább kézműves – állítja Imre, aki például "idegbe jön", ha meglát egy részeg brit vagy holland turistákat szállító beerbike-ot, vagy belefut a belvárosban egy 2000 forintos hamburgerbe.
Kata azt is hozzáteszi, hogy a vélt vagy valós megfelelési kényszer miatt a főváros belső kerületeinek vendéglátóipari egységei nagyon egyféle igényt akarnak kiszolgálni, nem csoda, hogy egy-két helyet leszámítva, a bulinegyedből és a belvárosból teljesen kihalt az őszinteség: kevés a tartalom, túl sok a körítés. Ennek pedig az ígéretesen fejlődő magyar borkultúra az egyik áldozata – állítja a Cintányéros párosa. A magyar borok szerintük egyszerűen túl vannak árazva: akárcsak a termelők, a terjesztők és a kereskedők is el vannak szállva, a magyar bor európai viszonylatban is túl drága.
A menőnek számító magyar márkák között is van jó pár olyan, amivel a kocsimat nem mosnám le, pedig egy 20 éves Passatom van
– mondja Imre.
Egy kocsmapult emlékére
Nem csoda, hogy mindezek után a Cintányéros maga a gasztronómiai ellenkultúra. Ráadásul Imrééknek azért is jó okuk van a sznobság tagadására, mert Svájcban mindketten egy luxuskategóriás divatipari multi alkalmazásában álltak: itt látták csak igazán a pusztító ürességet. Kata – saját bevallása szerint – profin leplezte, hogy igazi mizantróp lett, míg az egyik zürichi boltban eladóként dolgozott, ám Imre sem érezte magát sokkal jobban: ahogy teltek az évek, regionális csoportvezetőként egyre jobban nyomasztotta az iparág képmutatása és pazarlása. „A termékstratégia sokkal inkább szólt a csomagolásról, mint a valódi hozzáadott értékről. Úgy volt felépítve, hogy lehetőleg félévente megőrülj az újabb kollekcióért, mindent tegyél meg, hogy megvehesd.”
Kata szerint tény, hogy mindez biztosította a jólétüket, de egy idő után szerették azt gondolni, hogy az életük talán többről szól, mint a létbiztonság megteremtéséről. Zürich amúgy is kezdett egyre ingerszegényebbé válni, hiányzott a kaland és Budapest lüktetése. Különösebben a svájci társadalom zárkózottsága sem marasztalta őket. Az eredetileg nemzetközi kapcsolatok és politológiai szakon végzett Imrét valószínűleg más országba helyezik át, ha újra pályázott volna. „A svájciak úgy gondolják, hogy nem éri meg összeismerkedni a hamarosan amúgy is továbbálló külföldiekkel. Amikor beköltöztünk a lakásunkba Budapesten, első dolgunk volt tartani egy házünnepet, meghívtuk az összes szomszédot, boroztunk, bográcsoztunk, borzasztóan hiányzott ez nekünk, a Cintányérossal is épp ezért próbálunk mindent bepótolni, helyi közösséget teremteni” – mesélik.
Ehhez pedig az egyik legpatinásabb budapesti borozó, a több mint 100 éve ugyanott üzemelő Grinzingi egykori patkó alakú pultjának emléke adta az ihletet, ahol annak idején Kata és Imre is törzsvendégként rengeteget fröccsözött. „Legalább fél évig vadásztam egy olyan inoxpultra, amiből az ún. cintányéros bort mérik. Lényegében erre építettük az egész koncepciót” – meséli Imre, akinek az általa látogatott borkurzusokon hangoztatott mantra is megadta a lendületet: „ment a szokásos szöveg a magyar borkultúra nagyszerű felzárkózásáról, és arról, hogy szerencsére kihalófélben vannak a cintányéros borok, mert már egész Budapest palackból iszik”.
Természetesen Katának és Imrének erről is egészen más a véleménye: ők a cintányéros bor „szép magyar hagyományában” látják a hazai borkultúra alapjait, pont ezek az őszinte helyek teszik a bort bárki számára elérhetővé, és a magyart ismét igazán boros nemzetté. A Cintányérosban ezért direkt szűkített a kínálat, és csak olyan termelőktől származik, akik még a földön járnak. Egyébként egy balatoni olaszrizling, egy villányi rozé, és egy szekszárdi vörös a ház folyó bora, ezen túl 15 féle palackos boruk van fele vörös-fele fehér arányban pont azért, hogy a legtöbb boros hellyel ellentétben ne nyomja agyon a vásárlókat egy újabb elidegenítő gesztus, a bőség zavara.
Expedíció a nyolcadik kerület hónaljában
Szép misszió a borkultúra és a borfogyasztás demisztifikálása, bár az álmokon túl nyilvánvaló, hogy a kulcs a megfelelő árazásban rejlik. Kata és Imre Svájcból annak idején több tízmillió forinttal indult el, 2 és fél év alatt annyit spóroltak, amennyit csak lehetett, tartották egymásban a lelket. Ahogy Kata mondja, tulajdonképpen B terv nélkül tettek föl mindent egy lapra, mert az volt a mondás, hogy ha ennyire hisznek benne, ennek működnie kell. Persze azt látták előre, hogy egy piaci résbe kell benyomulniuk, mert még csak hasonló hely sincs a környéken.
Az új élet és a Cintányéros költségeit azonban nagyban csökkenti, hogy a borozóban kizárólag a két tulaj dolgozik. Mindent, amijük van, a netről szerezték be, kezdve a lakásuktól az üzlethelyiségen át a teljes berendezésig, beleértve a cintányéros pultot is. „Amikor kibéreltük a boltot, egy üres hodály volt, korábban asztalosműhely, majd MDF pártiroda működött benne. Most itt mérem heti hat napon át éjszakába nyúlóan a 280 forintos hosszúlépéseket, de a multihoz, Svájcba soha többé nem mennék vissza, ezt most nagyon élvezem. Van, hogy már hétfőn telt ház van, néha már a csilláron is lógnak, persze vannak csendes napok is, amikor koccintunk a törzsvendégekkel” – meséli Imre.
Mára egész szépen kialakult a Cintányéros törzsközönsége, eddig mindegyik hónap jobb volt, mint az előző, holott egy fillért sem költöttek marketingre. Mint mondják, van folyó bor, meg palackos, néhány kézműves sör, pár hidegtál, szendvics, sült kolbász, kávé, finom kisüsti, és élő zongoraszó, mit hirdessenek ezen, a végtelen egyszerűségen. Ők elsősorban a szomszédaikat akarják elérni, az ő bizalmukat szeretnék megszerezni, és azokét, akik felfedezik maguknak ezt a helyet itt a nyolcadik kerület hónaljában. Továbbra sincsenek nagy elvárásaik, szeptemberben lesz az esküvőjük, jól megy a bolt, nincs okuk panaszra, maximum arra, amikor valaki nem érti meg, hogy nálunk miért nincs és nem is lesz se kötelező jókedv, se whiskey-kóla, se vodka-szóda lime-mal.
forrásom a http://hvg.hu/kkv/20170612_cintanyeros_borozo_budapest_nyolcadik_kerulet_bokay_utca_kemeny_kata_molnar_imre#rss
