Dúzsi Tamás: a magyar bor marketingje évtizedek óta kifejezetten rossz, fordítva ülünk a lovon, sokszor még fejen is állunk
„A szakmai elismerés ugyanolyan fontos, mint a vásárlói” (Fotó: MH)
– Hogyan került a borkészítés mesterségébe?
– Szekszárdon mindig azt mondják: „Az öregapám is ezt csinálta.” Ilyenkor visszakérdezek: „Kié nem?” Az én két nagyapámnak is volt szőlője, ezért aztán úgy nőttem fel, hogy kapcsolatba kerültem a szőlővel. Ráadásul a szekszárdi szakközépiskolában a szőlészet-borászat szakot választottam, majd Gyöngyösre kerültem a főiskolára. Ez adta meg az alapot.
– Szerencsésnek tartja, hogy Szekszárdon lett borász?
– Nagyon kellemes vidéknek tartom. Egyrészt a dombjai, másrészt a klímája miatt. Egyik-másik terrénumát középiskolás diákként szerettem meg, amikor még nem dőlt el, hogy borászként fogok dolgozni. Ilyen például Görögszó, az egyik legjobb dűlője Szekszárdnak. Van egy ilyen elnevezésű borom is. Bicikliútjaim során fedeztem fel, hogy ott virágzik először az ibolya. Szekszárd nekem mindig a szívem csücske volt, de hát, ebben benne van az is, hogy a szülőföldem. Ha máshol jövök a világra, és ezt a pályát választom, valószínű, hogy a tájnak megfelelő stílusú borokat készítek.
– Az Év bortermelője elismerés megdobogtatta a szívét?
– Megdobogtatta. Azért, mert a Magyar Bor Akadémia tagjainak nyolcvan százaléka adta le a voksát. Ennél kevesebben szoktak szavazni. A szakmai elismerés ugyanolyan fontos, mint a vásárlói. Hozzáteszem: soha nem lobbiztam a címért, sőt egyetlen szakmai szervezet sem szólt az érdekemben. Erre büszke vagyok!
– Az ön neve nemcsak kiváló borai révén ismeretes, hanem egyedüliként a szakmában, borbemutatói során gyakran beszél a bor és az irodalom kapcsolatáról. Hogyan alakult ki ez a szokása?
– A nagy ötletek általában biciklizés közben születnek. Vasárnaponként, ebéd helyett negyvenöt kilométereket szoktam kerekezni. Ez még a versenyzési időszakomból maradt meg. Szóval, jöttem hazafelé, és a furkói hegytető után, a Bátaszék–Szekszárd közötti hosszú egyenesben nyomtam a pedált, amikor eszembe ötlött, hogy a szekszárdi költők milyen sok versben emlegetik a bort. Többek között Garay János és Babits Mihály. Mi lenne – gondoltam –, ha a borosüvegek címkéjére tőlük való idézeteket tennék. Ez tizennyolc évvel ezelőtt volt. És megvalósítottam. Pár évre rá összebarátkoztam Kis Pál István szekszárdi költővel, akinek szintén vannak boros témái is. Ebből a barátságból születtek az irodalmi rendezvények, egy kis borral fűszerezve. Kis Pál „borfelmutatásnak” nevezte el ezeket a találkozókat.
– Találó megjelölés. De a jó ötleteknek nem csupán szárnyakra van szükségük, hanem a biztonságos földet éréshez futóművekre is.
– Bekövetkezett a „földet érés”, mert egyre jobban terjedtek ezek a kóstolók, amelyek során a boraim mellé Garay- és Babits-verseket mondtam, vagy Kis Pál Pista olvasott fel oda illő strófáiból, attól függően, hogy könnyű vagy nehéz bor szerepelt a bemutatón. Utóbbi esetben gyakran mondtam részleteket a Jónás könyvéből. A vége az lett, hogy belefutottam a budapesti szerb színház társulatába, és Rusz Milán igazgató, valamint Mikó István színművész rábeszéltek, hogy tanuljam meg az egész költeményt, és az előadás második felvonásában ez legyen a fő szám – a borkóstolás mellett.
– Miért a Jónás könyvét választották?
– Huszonkilenc éve gyógyíthatatlannak kikiáltott krónikus májgyulladást kaptam. Annyi szörnyű dolgot mondtak egy nap alatt a kórházban, hogy nem tudtam elaludni. Altatót akartak adni, de nem fogadtam el. Viszont nálam volt a Babits-kötet, sokadszor olvastam újra a Jónás könyvét, és a vers megnyugtatott. A fal felé fordultam, és elaludtam. Egyébként a későbbi kezelést kibírtam, és tíz évvel ezelőtt meggyógyultam.
– Nagy élmény volt annak idején Gáti József előadásában hallani a Jónás könyvét az Irodalmi Színpadon. Hely egy szál se, a lépcsőn is ültek, s a végén fél óráig tapsoltunk.
– Egyszer én is meghallgattam Gátit CD-n, de engem senki sem tanított verset mondani, és nem is akarom, hogy tanítsanak, mert még „elrontanak”. Az igazat megvallva, nem is akart soha senki – még Mikó Pista sem – befolyásolni. Én nem vagyok művész, és csak úgy tudom elmondani a verset, ahogy érzem. S ha tetszik valakinek jó, ha nem, az is jó. De ha fölkértek rá, akkor talán tetszik.
– A bor nagyon sok költőnket megihletett Csokonaitól kezdve Petőfiig, Kölcsey Ferenctől Bajza Józsefen át Vörösmarty Mihályig. Ön mégis a szekszárdiakat kedveli.
– Sokszor megróttak azért, hogy csak a szekszárdi költőket idézem meg. Egyszerű a válasz: szekszárdi vagyok. Meggyőződésem, hogy életem végéig nem tudom kimeríteni az idevalósi költők borhoz fűződő gondolatait. Mert sok olyan vers is akad, amely nem a borról szól, hanem a hangulatáról. Babits sem írt kifejezetten borverset, bort se nagyon ivott, de szeretett a szőlőt művelő, bort készítő emberek között lenni. Sokkal többször emlegeti a szőlőt, a pincét és a bort, mint ahogy gondolják. Csak nem figyel az ember erre. Például: „Mikor a szöllő leve búggyán / barnul a fanyar berkenye…” (Édes az otthon) Másutt pedig: „…Pincetorok, / hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok”. (A régi kert) De idézhetem Garayt is: „Hegyeid nemes borágát / Isméri a világ.” (Szeresd magyar hazádat)
– Egyik címkéjén Babits egyik legszebb versének, az Ősz és tavasz között címűnek a soraira bukkantam: „Elzengett az őszi boros ének. / Megfülledt már hüse a pincének.”
– Ezt a verset nem tanultam még meg, mert úgy érzem, nem vagyok elég öreg a halál gondolatához. Minden második versszak ugyanis így végződik: „…óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Egyszerre voltunk betegek a neves operaénekessel, Gregor Józseffel. Én a májgyulladással, ő a gyomorrákkal. Jóska azt mondta, hogy Babits nekünk is írta a verset… Gregor meghalt, én megmaradtam. A kettőnk emlékére került a vers néhány sora a borosüveg címkéjére.
– Élvezi az irodalmi megnyilvánulásokat?
– Különben nem csinálnám. Sokan azt hiszik, hogy a reklám miatt vállalom. Nem tudom, hogy azok az emberek, akik ilyet föltételeznek, miért nem mentek borász helyett kőművesnek? Élvezem a borkészítést, a borról való beszédet és az irodalmat is. Tavalyelőtt a szüret végén fogadtam meg, egy újabb gyógykezelés után – újfent volt egy olyan nyavalyám, amibe mások bele szoktak halni, én meg elhordtam lábon –, hogy csak jó emberek társaságában akarom eltölteni a napjaimat, mert rossz emberek között voltam eleget. És ez a csapat, amelyik a Szerb Színházban befogadott, ilyen társaság. Igen jó művészek, mégis odaengedtek a színpadra. Most következik a tizedik előadás.
– A borásznak van kedvenc bora?
– A dűlőim meghatározzák, hogy milyen szőlőket termesztek. Széles a spektrum. Sióagárd–Leányvár dűlőben van a legtöbb szőlőm. Itt nagyon gazdag a talaj, jó a tápanyag- és vízgazdálkodása. A könnyebb vörösborok és rozék számára kedvező domboldal. Fönt a hegyen, Görögszóban, amely az 1700-as években a grábóci ortodox szerb kolostor szőlőbirtoka volt, kadarkát vagy cabernet francot és sauvignont termelek. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan áron kell kínálni a bort, hogy ne legyen túl drága, és túl olcsó sem, rangon aluli. Magyarán: meg tudják fizetni, és meg is lehessen élni belőle. Nem biztos, hogy ez meggazdagodáshoz vezet, nekem nem sikerült, de megélni meg tudunk a borból. És minden évben olyan bort kell készíteni, hogy beszéljenek róla. Annyi előnyöm van a többiekkel szemben, hogy tízszer annyit elő tudok állítani, mint más, de ez a nagy mennyiség sohasem nagyüzemi méreteket jelent. Egyedileg készítek középüzemi odafigyeléssel kis tételeket, és a végén, sok-sok munkával lesz belőle nagy tétel. Így a piacot is el tudom látni, mondhatni kézművesen készített borral.
– Hogyan ítéli meg a magyar bor külföldi elismertségét?
– Nem olyan egyszerű külföldre bort szállítani, mert a magyar bor marketingje évtizedek óta kifejezetten rossz, fordítva ülünk a lovon, de még fejen is állunk sokszor. Londonba megyünk, ahelyett, hogy a lengyel, a cseh és a német piacot próbálnánk meghódítani. De ott sem a nagykereskedői hálózatot kell megkeresnünk, hanem csak egy-egy város kereskedőit, mert az a mi méretünk. Én szállítok Németországba és Lengyelországba is bort, de csak úgy lehet építkezni, hogy versenyeken indulok, mert a visszajelzés nagyon fontos. Tíz éve Cannes-ban van a világ legnagyobb rozéversenye. Kilencszáz különféle bor méretik meg a világ minden tájáról. Huszonhét éremmel én vezetem a nemzetközi éremtáblázatot. Vörösborban, több „műfajban” ennél is több érmet szereztem a párizsi, a bordeaux-i vagy a Les Citadelles du Vin borversenyen. Nem úgy vagyok ezekkel a versengésekkel, hogy egy jó bort hat helyre is elküldök, hanem minden évben többféle borral is benevezek. Ha kapok külföldön valamilyen stílusú és fajtájú borra érmet, az néhány év múlva itthon is forgalomnövekedést hoz.
– Van-e nagy álma, amit szeretne megvalósítani?
– A technikai felszereltségünk lehetne jobb , a körülményeink szerények – hét helyen dolgozunk –, de ha javítani tudunk ezeken, akkor változatlan odafigyeléssel, dalolva el tudjuk érni a jelenlegi színvonalat. Ezen kívül szeretném megtaníttatni a gyerekeimmel a szakma csínját-bínját. Végül pedig nagy vágyam: hogy évente háromszor – és nem egyszer – el tudjak menni az Adria egy kellemes hegyoldalára biciklizni. Ha felmegyek ezer méterre hatvanöt évesen, Krk szigetére látok, a tengerre, és megtelik a tüdőm a tenger sós levegőjével. Borbemutatókon szoktam elmondani, hogy nekünk egy kicsi mezsgyénk van az életben, amit ránk bízott a Teremtő. Azon kell elboldogulnunk. „…mig az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek…” Amikor nagyon felmérgelnek, kimegyek a szőlőbe és hangosan felmondom a Jónás könyvét. A birodalmam szélére érve úgy megnyugszom, hogy ihaj.
forrásom a http://magyarhirlap.hu/cikk/13865/Megnyugtatott_Babits_koltemenye
