Baráti beszélgetések során gyakran hallja azt az ember, hogy Magyarország mezőgazdasági ország. A gazdasági kitörési lehetőségünket itt kell keresni.
A gond csak az, hogy akik ezt mondják, azt felejtik el, hogy az agrárium nem munkaerő felvevő, hanem éppen kibocsátó. Ismert, hogy a szocializmusban éppen háromszor annyi disznó röfögött az ólakban, mint manapság, ma már szinte alig van tenyésztő.
Nem jobb a helyzet a szőlészet területén sem. A Kunsági Borvidéken 2002 és 2012 között 6300 hektárral csökkent a térségben a szőlőterület. Illetve 2004-12 között 14 ezren hagytak fel a szőlészkedéssel, azaz minden hétre jutott 34 negatív döntés. Bár Soltvadkert szőlő- és borcentrumnak számít még országos szinten is, valójában a kereskedelem és a műanyagipar adja a település bevételeinek a nagyobbik hányadát. Ugyanez a helyzet Kiskőrösön is. Ott ugyan a város szélén kiírták az üdvözlő táblára, a szőlő és bor városa mondatot a helyiek, de a fémipar az, amely szinten tartja a kisvárost, nem a mezőgazdaság. Kecelen sem jobb a helyzet, ott azonban az ipar a Pintér Művektől eltekintve nem erősödött meg úgy, mint az említett városokban. Érezhető is a történelmi váltás elmaradása. Ezek a városok ma még tartják előnyeiket főleg kelet-magyarországi településekkel szemben.
A mezőgazdaság azonban egyre kisebb szerepet játszik a városok gazdasági életében. Jelentősége sosem szűnik meg, mert a térség identitását a szőlő és a bortermelés adja. E nélkül elképzelhetetlen Soltvadkert, Kiskőrös vagy akár Kecel jelenkori arculata. De egyre kevesebb embernek nyújt megélhetést a szőlő és a bor a térségben.
Sajnos.
forrásom a http://www.baon.hu/helyi-ertek/velem-en/atalakuloban-a-szolovidek-580336
