zműves orkészíté I.
Én nem mondom, hogy a kézműves borkészítésnek se füle, se farka, hisz életem legjobb borainak jelentős részét önmagukat kézművesnek tekintő borászok faragták készre, de hogy semmiképpen sem egy könnyen meghatározható fogalom, az egyszer biztos. Kerülgetjük, mint macska a forró kátrányt, így persze mostanára már sikerült a témát körüljárni párszor. Az egyik tanulság, hogy nincs egyértelmű, mindenki számára feltétel nélkül elfogadható definíció. Általában oda torkollik a dolog, hogy kevéssé jól artikulált érvek kergetik egymást a kis méretről, a modern technológia hiányáról, a minden lépésre közvetlen odafigyelésről, és a be nem avatkozásról meg a természetességről, de hogy milyennek kellene lenni a végeredménynek, vagy hogy egyáltalán mennyiben létezhet közös és egységes definíció, vagy akár hogy pusztán a végeredményt szemlélve megállapíthatjuk-e, hogy “Ez itt, kérem, minden kétséget kizáróan egy nagyszerű kézműves bor!”, azt vitapartnere válogatja. Talán a nagyszerűség az, amiről mindenképpen tudunk ítéletet mondani (tényleg, mindig tudunk?). Esetleg arra lehet még némi esélyünk, hogy megállapítsuk, ha egészen biztosan NEM kézműves borral állunk szemben, bár úgy sejtem itt is azonnal össze tudna veszni két jóbarát.
Nem rémlik viszont olyan diskurzus, ami a túloldalról indulna ki, és azt próbálná feszegetni, hogy más kézműves termékek és mesterek esetében mit várunk a végterméktől. Mitől tekintjük igényesnek, mi az, amit keresünk benne és hajlandóak vagyunk többet fizetni érte (értsd: többet, mint az áruházban kapható, gépsoron, sorozatgyártásban készült példányért).
Megpróbálom hát pótolni ezt a hiányt, és úgy rápillantani a kézműves borkészítésre, hogy párhuzamokat keresek a már ismert, bevált, némi konszenzussal bíró kézműves termékekkel. Talán jobban körvonalazódik, hogy mi az, amit igazából elvárunk a kézművesektől, mit szeretnénk a termékekben látni, és mi az, amit elutasítunk.
Kezdjük a szaglászást mondjuk az ingkészítő (aka fehérneműszabó), a bútorasztalos és a kolbásztöltő dílerünk felől. Biztos mindenki rendelkezik legalább eggyel a fentiek közül, vagy ismer valakit, aki ismer valakit, vagy legalább saját bőrén érzi a közepesen igényes mesteremberek hiányát ebben az országban.
Tehát: megihletett a SAP pince őszinte és közvetlen alkotóművészének a tavalyi mondata, a beazonosíthatóság kedvéért nevezzük őt mondjuk Tibornak. Módfelett kedvelem Tibort, nagyon hasonló a személyiségünk, ő is végtelenül nyugodt, békés és közvetlen fickó. (Ráadásul mindkettőnknek van diszlexiás kollégája, bár erről nem szoktunk diskurálni.) Tibor kérdésre válaszolva elárulta, hogy azért maradt a 2011-es borokban kb. 10 gramm maradékcukor, mert itt állt le spontán a spontán erjedés spontán folyamata. Kérdeztem, hogy hogyhogy. Hát hogyhogy hogy. Novemberre jutottak el idáig a borok, és akkor jöttek a hidegek, lehűlt a pince, megdöglöttek az élesztők. Így esett, hogy. Az én állam meg le, lévén tökéletesen érthető és őszinte a válasz, mégis váratlanul ért. Két kézzel tapinthattam a meghirdetett benemavatkozás filozófiáját a koncepció megvalósulásában, mégis, valamiért úgy éreztem, hogy (szigorúan saját hatáskörben eljárva) inkább ad hocborkészítésnek nevezném ezt a módszert, semmint kézművesnek. Merthogy így épp inkább mívetlen a portéka, mint míves. Távol álljon tőlem, hogy valakinek az anyagi lehetőségek hiányát rójam fel (miszerint ennyire fűthető fel a pince), mégis eszembe jutottak a kis, kézműves pincék kis, kézműves radiátorai a kis, kézműves nejlon takarófólia mögött, amint fűthetővé próbálják varázsolni a fűtetlen tartályokat, hordókat, egy-egy lassan erjedő tétel kedvéért. A borokat meg tipikussá, bármennyire konformistán is hangzik ez. (A tipicitás Andrew Jefford által is feszegetett értékeiről máshol esik majd több szó is.) Na jó, mondjuk inkább úgy, hogy az előzetes elképzelések szerint valóvá. És ezzel már fel is tettük, hogy létezik valami ideál a tevékenység végeredményéről a fejekben. Mert mindig létezik.
Ne menjenek sehova, holnap folytatjuk!
