(...) Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó
közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már
bosszút és elfeledtük azokat is, kinek egykor nem akartunk megbocsátani. A tájat nézzük,
kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidısek e tájjal. A bor nem
bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos
mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok,
még csak elıkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az elsı pohárból a
földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az elsı csillag
feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az
éjszaka hővös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Életünk, nem
éltünk kinek fontos igazán? Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva
beszélünk az utókor ítéletérıl. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és
a mőveltségbıl tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törıdni a világ ítéletével.
Minden más hiúság.
forrásom Márai Sándor: A magyar borokról
