Ébresztő!
Legyen vége az álmodozásnak! Ideje felébredni! Ráébredni, hogy nem létezünk! Magyarország nem létezik. Magyar borvidékek sincsenek! Tudom, máris szörnyen utálnak, mert azt mindig utálják, aki kimondja a valóságot. Két és fél évvel ezelőtt, kijövetelem után kaptam az első pofonokat, azóta fokozatosan világosodom meg és jövök rá, hogy Európa közepén egy nagy fekete lyuk az a pár tízezer négyzetkilométer. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy haza, amit Magyarországnak hívtak. Mint korábban beszámoltam róla, bedörömböltem egy hosszú levél formájában az egyik nemzeti nagy borkereskedés két új tulajdonosához, hogy vessenek már egy pillantást a magyar leányra, mert van mögöttem egy ország, melynek borászai az elmúlt két évtizedben csodát tettek. Erre most borászaink azt mondanák, hogy csak a dolgukat tették és teszik, mert végtelenül szerények. De ez nem csupán ennyi! Nem csupán szimpla egzisztenciateremtés. Ez a magyar táj magas fokú művelése, tradícióápolás, új technikák meghonosítása, új utak keresése, törekvés a jóra, a tökéletesre, munkaadás, szorgalom, kitartás, elkötelezettség, közösségépítés, magyarság és a hülye pesti sznobok (mondhatom, mert én is ebből változtam át) lecsábítása vidékre, kóstolókra. Azért kopogtattam e sokra tartott s épp új utakat kereső céghez, hogy tegyek egy határozott lépést a múltban hírneves MAGYAR BOR dicsőségének újra- alapozásáért. Mert nekem olyan ábrándjaim vannak, hogy a magyar borra országimázst lehetne építeni. Azonban itt a világ legnagyobb borpiacán, Nagy-Britanniában NINCS MAGYAR BOR. A szupermarketek, borbolt hálózatok és független bor kiskereskedések polcainak kilencvenöt százalékát fhranszhia, chilei, argentin, dél-afrikai, kaliforniai, ausztrál, spanyol, olasz hegylevek töltik meg. Aztán akad még egy-két portugál, német meg osztrák szépség, és lényegében pont. A Tokaji aszú csupán az év második felében, karácsony táján bukkan föl, és ha mégis van belőle az év elején, az csak az ünnepekről megmaradt készletek maradéka, de ezzel a magyar bor ügye le is zárult. Azt is hozzá kell tennem, hogy jó, ha páran tudják, hogy a Tokaji magyar. A Tokaji Szepsy csodát pedig végképp csak néhány szakmáját imádó sommelier ismeri, így az csak luxus éttermekben hozzáférhető. A többi borvidékünk? Csupán a mi tudatunkban létezik! Január, február. Úgy telik el az év eleje Londonban, hogy kóstoló kóstolót ér. Rhone vidék, Loire völgy, és az agyoncsodált Burgundia külön helyszíneken és időpontokban vonultatják fel eladandó portékájukat. Minden bor-ország tuti honlapokkal, hatalmas csarnokokban, terített asztalok mellett, drága katalógusokkal, precízen megszervezve várja a kereskedőket, hogy azok ráleljenek és lecsapjanak új boraikra. Vagy maguk a kereskedők rendeznek bemutatókat új tételeikből az étterem- láncok borszakembereinek. Forr az év eleji borpiac, és minden szereplő újragondolja, mit akar nyújtani. És hol vagyunk mi? Bolyongok az egyik ilyen borkiállításon, ahol Franciaország ötven borra nem sajnál kibérelni kétszáz négyzetmétert, és egyszer csak milyen pavilonnal találkozom? Na?! Nem fogják kitalálni. Románnal. Saját tíz négyzetméterrel. Ott vannak. Öt éve sincs, hogy a Kárpátoktól délre eső borászatok elindultak, de ők már itt nyomulnak. És mi a legbosszantóbb? Hogy jók a boraik! De nem ez a lényeg, hanem, hogy ők itt vannak. MI MEG NEM! Ők fognak üzletet csinálni, mi nem. A „híres” és kiváló magyar bor pedig, nem azért nem fog elkelni, mert nem jó, nagyon is jó, még annál is jobb! Hanem, mert nincs itt! Nincs, aki promotálja, és így nincs is mit megvenni! Írtam levelet a Tokaj Renessaince-nak érdeklődvén, hogy mikor lesz Londonban magyar borbemutató. Válaszra sem méltattak! Közben máshonnan megtudtam, hogy majd április végén lesz egy magyar borrendezvény. Kérem, addigra az összes kereskedő borvásárlója elköltötte az évre kapott keretét. S ha mégis eljön valaki, majd csak udvariasságból teszi. De addigra már javában tombol a fehér és rosé szezon, és a kereskedők által január, februárban megkötött üzletek nyomán francia, chilei, dél afrikai borokra szórja a pénzét az átlag angol. S hogy miért nincsenek otthon borvidékek, csupán borászatok, és az általam félistenként tisztelt borászok? Borvidék az, ahová özönlenek a bel- és külföldi turisták. Jókat esznek, isznak, és pompás szállásokon hajtják nyugovóra furminttól, kadarkától, olaszrizlingtől szédült fejüket az év bármely szakában. A helyi fiatalok pedig érzik és tudják, hogy a karrier és a megélhetés ott van helyben, nem kell érte elvándorolni, jó otthon maradni és szállásadóvá válni, minden évben örömmel fogadni a visszatérő törzsvendégeket, és bemutatni nekik az új borokat, ínyencségeket vagy az új épületszárnyat, amivel a szolgáltatást bővítették mióta nem látták egymást. Hány szálloda, vendégház van Tokajban? Somlón? Szekszárdon? Villányban? Móron? Egerben? Balatonon? Etyeken? A részeg vendéget ki tudná hazafuvarozni éjszakára? Van busz vagy taxi a számukra? És aki nem akar álló nap kóstolni, az elmehet megmasszíroztatni másnapos testét vagy úszhat egy jót a szomszéd gyógyfürdőben, uszodában? Még egy fontos szempont: a nemzetközi szaksajtó csupán Tokajt tartja számon, és arról is csak hébe-hóba ír. Tehát bedörömböltem a borkereskedő-pároshoz. Bebocsáttatást nyertem. Vittem Szepsyket, St. Andrea Merengőt, Kaló Imre Bikavért és másokat. Csak hogy e néhány csúcsborral megmutassam, mégis mi az, amire Magyarország borban képes. És elállt a lélegzetük. Igen elállt! S néztek furcsán, hogy is van az, hogy egy Pannonhalmi Pinot Noir versenyre kell a burgundival, ráadásul árban is? Hát így! De mivel nem létezünk, ezért eladhatatlan a magyar csúcs bor. Úgy adható csak el, ahogy én adtam el a Le Pont de la Tourban palackonként kis tételben a Szepsyket. De nem lehet minden karton magyar bor mögé egy lelkes magyar borbolondot állítani. Tehát most a második bemutatóra készülök, ugyanis jó ár-érték arányú, azaz könnyen eladható bort kértek tőlem bemutatásra. Készülök a második fordulóra. Levelezem, magyarázok, kérek. Gyűlnek szép lassan a borok. S hogy kire lehet számítani, amikor a haza sorsáról van szó? Mert számomra a magyar bor ügye egyenlő Magyarországgal. Eger első szóra ugrott talpra történelmi nagyságához méltó módon, s már beállt mellé a méreteiben piciny, világklasszis Somló, és az ezer éves Pannonhalma, sőt már Mór is megtette kötelességét. Olyan ez mintha szélmalomharcot vívnék itt, mert Magyarország nem létezik a világ számára. Magyarország borvidékeit egy egységként lehet csak eladni: Magyarországként! Tessék tudomásul venni! Tessék felébredni! forrásom a http://www.gondola.hu/cikkek/63788
