"A hordóból kikiabál a bor!" A Bormester mondta. Tegnap, fönt a Várban, az Úri utcában, a Márai Szalon karácsonyt idéző rendezvényén. Megállapításából – a „kikiabál” dacára - meghittség árad. Borász és bora egymásrautaltsága.
Tölgyhordóból kiált segítségért a hegy leve. Mesterét szólítja, ki bábája s orvosa is egyben: kezelje!
Vagy éppen a csúcson, örömben kurjant egyet „De jól érzem magam”. Mert miként azt a karácsonyt idéző Márai Szalon bormesterétől megtudtuk, minden jó és nemes bornak megvan a maga nagy pillanata. Ez akkor jön el, amikor a csúcsra ér.
Addig előbb a születés, majd a növekedés nehézségeivel, a kockázatos kamaszkorral folytatja küzdelmét a nedű pedagógusa, a bormester.
Hiszen a bor is ember. Humanizált. S ha így fogjuk fel, akkor ő is humanizál.
Ez utóbbit nem csak „a borokkal táncoló” mester hangoztatta. Ő pincézései során rendszeresen társalog a dongák védelmében fejlődő boraival. Fel-felkéri őket egy-egy fordulóra, lassúbbra vagy éppen gyorsabbra fogja a ritmust velük. Melyikkel hogyan illik és kell.
A bor humanizáló hatásáról igen meggyőzően szólt Babits városának korábbi polgármestere, akit Szigethy Gábor dokumentumfilmjében ismerhettünk meg ugyanott. E jeles férfiú kerek perec kijelentette: Szekszárdon nincs alkoholista.
Ő még –tette hozzá büntetőjogi felelőssége teljes tudatában – helyi embert egy hajtásra lehajtani borát nem látott. Csak ízlelgetni, kortyolgatni.
Vannak, persze hogy élnek a tolnai dombok táján jó borivók. Ám azok italukat kortyolgatva a saját életüket ízlelgetik, ízesítik. Legtöbbször - és szinte kivétel nélkül mindig – társaságban művelik mindezt. Társaságuk ízei vegyülnek a szekszárdival, miközben magáról a borról is sok szó esik.
A pincék arrafelé a társalgó mindennapok színterei. A negyvenvalahány ezres város négyezer nyolcszáz pincéje egy-egy szekszárdi „forum romanum”, ahol a mértékkel fogyasztott bor a társalgás fenntartója és sokszor témája is.
A társalgásé, ezé a maga természetességben demokratikus eszmecseréé, amely egy modern meghatározás szerint nem más, mint hatalom nélküli kommunikáció.
A modern meghatározás csak példakövető. Mióta bölcsen, olykor vegyítve issza borát az ember, úgy párezer éve, mindig ez éltette az információ és vélemény cserének, az együttétkezést-ivásnak színhelyét, görögül a „szümposzion”-t. Nem véletlen, hogy a kiemelkedő klasszika-filológusi előélettel rendelkező Nietzsche e a mondatot veti papírra a Vidám tudományban: „A jó társaságban soha senki sem akarhatja, hogy csupán neki legyen tökéletesen igaza…”
És tökéletesen igaza van. Ha igazán jó a társaság! Ha kíváncsi – és nem csupán a saját véleményére. Ha figyelmes, ha a véleménynyilvánítás legalább annyira fontos számára, mint annak a szabadsága.
Úgy tűnik, hogy maguk az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái is erre vágytak – egy társadalmi méretű „jó társaságra”, mert 1791-ben – négy évre az Egyesült Államok Alkotmányának elfogadása után ilyen értelemben is kiegészítették az Alkotmányukat. A Bill of Rights néven ratifikált tíz kiegészítés első pontjába foglalták össze a modern sajtószabadság alapelveit. Többek között a szabad véleménynyilvánítást korlátozó törvények tilalmát, a békés embereknek a gyülekezési szabadsághoz való jogát.
Mi ez, ha nem a békés szekszárdiak pincézésének, heti spontán polgári eszmecseréjének a szelleme?
Talán-tán ez a szellem, no meg a tolnai dombság pannon hangulata tette azt a szekszárdi vörösborok mellett, hogy kora zenei fejedelme, Liszt Ferenc négyszer is meglátogatta ezt a települést. Sőt, egyik alkalommal majd egy fél évet töltött a szelíd lankák pincesorainak városában.
Az viszont megfontolandó, amiről bormesterünk vallott a Márai Szalonban, hogy tudniillik „minden jó és nemes bornak megvan a maga nagy pillanata. Ez akkor jön el, amikor a csúcsra ér.” Magyarán ekkor kell fogyasztani. Ezután veszít zamatából, minőségéből. Felbomlik, legyen bármilyen palackban, csomagolásban.
Hogyan is írja Madách? Emlékezetem szerint így vélekedik erről a Tragédiában:
Minden mi él, és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel
Egy új világba, mely körűle fejlik.
Az idei közelgő Karácsony és az Új Év előtt a fenti megállapítások politikai áthallása megkérdőjelezhetetlen. Emberi-gazdasági állapotunk ismeretében egy ír népi mondásra lettünk figyelmesek. Nem is annak okán, hogy „bezzeg az írek…!” Helyzetünk okán hallottuk meg , amint ez az egyszerű kívánság szinte kikiabálta magát a sokat megélt kelta világból:
„Azt kívánom, hogy az Új Évben a jobbkezed mindig csak barátnak kelljen nyújtanod, soha sem alamizsnáért!”
forrásom a http://www.gondola.hu/cikkek/62698
