Nincs is annál szebb, mint amikor összecsendül két kristálypohár, megrezdül benne a bor felszíne, találkoznak a szemek, aztán jöhet az első korty. Az aktusból tulajdonképpen két részlet kihagyható, a koccintás és a szemkontaktus, mégis alapvető eleme lett. A jelenség akusztikus jellegét élvezők szerint azért kellett bevezetni a koccintást, mert a bor négy érzékünkre hat: a látásra, a szaglásra, az ízlelésre és a tapintásra, és így még egyet be lehetett vonni, a hallást. (Tegyük hozzá, hogy ha eleget iszunk, akkor az egyensúlyérzékünkre is jelentős hatással lehet.)
A történeti elméletek szerint a koccintás ősi szokás, és az egyetlen feladata az volt, hogy a hanggal elűzze az ártó szellemeket. Erre mondják, hogy szellemes megoldás, de ez sem igaz: a fa vagy ón kupákat nem nagyon csapkodták össze, illetve amikor már összeütötték őket, addigra kiokosodott annyira az emberiség, hogy nem zörejekkel próbálta elűzni a gonosz erőket.
A legelterjedtebb magyarázat a középkorra teszi a szokás kialakulását. A felek egymás egészségére ittak, és azért koccintottak, hogy ezt meg is őrizzék. Merthogy akkoriban felettébb elterjedt volt a kevéssé szimpatikus embertársak megmérgezése, és az italba csempészett méreg remek ötlet volt. A bor volt az ideális közvetítő eszköz (nagy választék nem volt, a víz sokszor külső beavatkozás nélkül is egészségre ártalmas volt, tejet meg komoly emberek mégsem ihattak), mert amúgy is üledékes volt, nem tűnt fel, ha került bele némi extra tartalom is (mondjuk E 001).
A szokás szerint a házigazda áttöltött egy keveset a saját poharába/kupájába, és meghúzta. Ha nem fordult le a székről, mehetett tovább a buli, ha meghalt, akkor több lehetőséget kínált a folytatás. Csakhogy voltak merész vendégek, akik nem tartottak igényt a próbára (szuicid hajlamúak voltak vagy tényleg megbíztak a házigazdában), és amikor a vendéglátó a poharát nyújtotta, hogy öntsön bele egy kortyot a másik, csak hozzáütötte a vendég a maga ivóedényét, jelezve, hogy nem tart igényt a szolgáltatásra. Így vált a koccintás a bizalom és a becsület jelévé.
Szép történet, de akadnak aggályok. Például hogy sokáig inkább az volt a szokás, hogy egy kupából ittak, és aki külön ivóalkalmatosságot kért magának, az vérig sértette a társaság többi tagját. (Na, az ő borát könnyen meg is mérgezhették…) Amikor viszont rákaptak mégis arra, hogy mindenkinek külön pohara legyen, az összeérintéssel tettek úgy, mintha még mindig egy kupából innának.
A magyar néprajzban sincs nyoma a mérgezős sztorinak, a koccintás inkább valamiféle jogi aktus, szertartás volt, egy megállapodás szentesítése, például egy adásvételi ügyletre áldomást ittak („Erre iszunk!”), azaz koccintottak, és jól berúgtak. Az ünnepélyesség nagyrészt már lekopott az aktusról, a folytatás viszont évszázadok alatt sem kopott ki.
És hogy miért éppen a koccintással kezdték? Az érintés a bizalom jele, mint például a kézfogás, és az áldomás elején a két pohár összeérintése is azt jelezte, hogy megbékültek egymással, elfogadják az egyezséget. És persze nem is mérgezik meg egymást.
forrásom a http://zona.hu/article/1246/miert-koccintunk-mielott-uritjuk-poharunkat.html#article_rest
