Walter Gyula pincészete Pécsváradon
található. Három hektár szőleje van, plusz egy jókora pincéje, tartályokkal, kisebb-nagyobb hordókkal. Waltert országosan nem ismerik, borai mégis elfogynak mind egy szálig, van, ami nem jut el a palackozásig sem – mint a 2007-es chardonnay –, van, ami igen, de olyan nincsen, ami kereslet híján hányódna az eldugott sarkokban. Jelentékenyebb szerep a fehéreknek jut, azok közt is az olaszrizlingnek, továbbá a furmintnak, a hárslevelűnek, a csomorikának, a gohérnak, a chardonnay-nak, a pinot blanc-nak, meg persze a cirfandlinak. Vörösben a kadarka és a merlot is szép bír lenni.
A borász nemcsak a borai, önmaga miatt is érdekes, markáns elképzelései vannak a világról és az országról is, ami a szívén, az a száján, de nem kell tőle megijedni, humora is van neki, és ez jó. Továbbá van sok gyereke, az egyik ötéves körülöttünk biciklizett a szőlőben, esett-kelt, de nem sírt. Mert a Walterek nem sírnak, mondta az apja, akinek már a nagyapja is ezt mondta, és tényleg.
Walter Gyula mindezeken túl létrehozott egy bormúzeumot a Pécsváraddal szomszédos településen, Zengővárkonyban, hamarosan megnyílik – lehet, hogy már meg is nyílt, eltelt azóta pár hét, hogy találkoztunk –, mindenféle érdekes eszközök vannak ott, és jó borok is lesznek, értelemszerűen. A Walter-vendéglátás súlypontja Pécsváradról Zengővárkonyba tevődik át.
Mi mindazonáltal Pécsváradon kóstoltunk még, jókat. A fehér mezőnyben érdekesnek találtam a csomorikát és a gohért – utóbbi sült húsos illata sajátosnak tűnt, nem tudom, ez-e a referencia –, mindazonáltal a legmeggyőzőbb kettő az olaszrizling és a hárslevelű volt. Nagyjából ugyanazokat mondhatom róluk, mint Szabó Z. rizlingjéről és veltelinijéről. Módfelett zamatos és gazdag az olasz és a hárs is, és ha megőrzik azt a lendületet, amivel tartályból kóstolva hivalkodtak, a legjobbak közt lesz a helyük.
Jutott a végére három palackos is, már Zengővárkonyban, 2006-ból, miszerint cirfandli, olaszrizling és merlot. A cirfandli 2006-ban 14 feletti alkoholt erjedt, nagy teste és hömpölygése lett ettől, de pontosan még nem tudom, miért izgalmas a fajta. Az olaszban több volt a finesz, kevesebb az anyag, de akár akartam, akár nem, muszáj volt a 2007-eshez hasonlítani gondolatban. Nem állta ki a próbát.
A merlot ellenben elsöprően izgalmas volt. Brutális alkohol, mérhetetlen extrakt és közel 10-es maradékcukor kereste benne az egyensúlyát, és az elégséges-gömbölyű savaknak hála meg is találta. Másnak nem hinném el, magamnak muszáj: nem volt benne semmi lustaság, csak krémes haraphatóság, tartás és gyümölcsösen széles lecsengés. Venni belőle sajnos már nem lehetett.
Ezt a hármat nem holmi kóstolgatásnak vetettük alá, hanem megittuk az utolsó cseppig. Szépen, komótosan, kvaterkázósan. Kint esett az eső. Hollósy Simon-reprodukciók lógtak a falon. Vidámak és bölcsek lettünk. Jó volt ez így.
forrásom a http://alkoholista.blog.hu/2008/08/05/a_walterek_nem_sirnak
