Idén a sokadik borfesztiválon jöttem rá, hogy engem ki nem állhatnak a boros gazdák, mert nem akószám vedelem a cuccot műanyag pohárból, hanem kis üvegpohárba kérnék kóstolót. Furcsállják, hogy valaki nemcsak issza, hanem kíváncsi is arra, amit iszik. Nemcsak berúgni akar, hanem felfedezni. Persze, értem én, ezek a fesztiválok nem erről szólnak. Mi lenne, ha sörfesztiválokon is apró pohárkákból ízlelnék a sört. Semmi. Nekem ez lenne a természetes.
És mivel a gusztálásnak, úgy látszik, fesztiválszinten nincs kultúrája, időnként megszakad az ember szíve, mikor jó borra talál, és közben azt látja, hogy amíg a színpadokon magyarkodnak a jobbnál jobb együttesek, addig a faházak előtt poharazóknak halvány lila gőzük sincs arról, hogy mit isznak. Már a rendelés kategóriái is ezek: valami édeset, valami vöröset, két deci fröccsöt.
De azért vannak kivételes pillanatok. A balatonboglári Miklós Pincészetre még tavaly találtam rá, igazi kézműves borok kerülnek ki a pincéből, átgondolt reduktív kísérletek, minek következtében például a kékfrankos rozéjuk évről évre díjakat nyer.
A 11,5 alkoholfokos rozé alkatának megfelelően friss és gyümölcsös, a színe halovány rózsaszín, a napfény csillogni kezd benne, tán meg is áll néhány szent pillanatra.
A szőlője a Kokas-hegyen terem, ami persze úgy hegy, hogy két lábon lehet rajta szüretelni, nem kell hozzá alpinistákat fogadni.
Ez a bor kiváló kísérője nyúlpaprikásnak, de az öreg sajtok is jól állnak hozzá, mint az Old Masdamer, az Appenzeller, a Gruyere vagy a Bergkase.
Zenében inkább a dallamos dzsessz passzol hozzá, olvasni pedig nem igazán lehet mellette, mert minden korty még egy kortyot kíván, és akkor még a könyvet lapozni is kéne. Ha pedig minden kötél szakad, olvassunk hozzá horgászkalandokat, és fogadjuk meg, hogy legközelebb harcsapaprikást eszünk hozzá tépett túrós csuszával.
forrásom a
http://zona.hu/article/1158/nyar-esti-borkostolo-a-kokashegyi-beszed.html
