A tőkepusztulás szőlőfajták szerinti alakulása
A kiegyenlített, évről évre az elvárásaink szerint alakuló terméshozam egyik alapfeltétele a hiányoktól mentes ültetvény.
Tőkéink egy része azonban idő előtt elpusztul! A tőkehiány mértékét többek közt az egyes szőlőfajták tőkepusztulásra való hajlama is befolyásolja. Ezt már a telepítés előtt, a fajták megválasztásakor is érdemes tekintetbe venni.
A szakemberek szerint a tőkepusztulás a magasművelésű szőlőkben évente átlagosan 1–1,5%, de az állománycsökkenés szélsőséges esetekben akár 2% feletti is lehet. A tőkehiány mértéke a telepítés után 15–20 évvel könnyen elérheti a lehetséges tőkeszám 20–30%-át is.
A szőlőtőkék korai elhalásának sokféle oka lehet; legtöbb esetben kórtani okra vezethető vissza, de különböző „nem fertőző tényezők” (pl. cserebogár, filoxéra) is okozhatják. A „csökkent biológiai értékű” telepítési anyag már az ültetvény első éveiben tőkehiányokat eredményezhet. A tőkepusztulás hátterében tartós belvízhatások, talajtani okok, elemi károk (pl. téli fagyok, aszály, jégeső), toxikus anyagok is állhatnak. A tőke elhalásához vezethetnek azok a hibák is, melyeket a telepítés és a termesztéstechnológiai műveletek végzése során követünk el. Említhetjük például a rosszul megépített támaszrendszert, a művelőeszközök által okozott sérüléseket, az agrokemikáliák helytelen használatát, vagy a túlterhelést.
A magasművelés térnyerésével egyértelműen megnőtt a korai tőkeelhalás jelentősége. A tőkék pusztulása a széles sorközű szőlők terjedelmes tőkéi esetén – a nagy biológiai igénybevétel miatt – jelentősebb mértékű, mint hagyományos, lényegesen kis egyedi terhelésű tőkeformákon.
A pusztulás mértéke az egyes szőlőfajták szerint különbözhet. Fagykármentes környezetben a szőlőfajták elhalásra való hajlama az alanyfajtával való affinitásuk, természetes ellenálló-képességük, származásuk, növekedési erélyük, magasművelésre való alkalmasságuk és terhelés-érzékenységük függvényében eltérő lehet.
A magasművelést legjobban a minőségi fehér- és vörösborszőlő fajták, legkevésbé a csemege- és tömegborszőlők bírják. Legkevesebb tőkehiány a nyugati (occidentalis) változatcsoport, illetve a keleti (orientalis) változatcsoport caspica változat-alcsoport fajtái esetében találhatunk. A pontuszi fajták magasművelésű tőkéinek nagyobb mértékű pusztulását minden bizonnyal terhelésre való nagyobb érzékenységük váltja ki. A csemegeszőlő fajták jelentős mértékű tőkeelhalása feltehetőleg környezetigényességükkel magyarázható.
Vizsgálatainkat a mátrai borvidék mátrai körzetében, Nagyrédén végeztük. A felvételezést a nagyrédei Szőlőskert Borászati és Hűtőipari Zrt. fajtagyűjteményében hajtottuk végre. Arra a kérdésre próbálunk választ adni, hogy azonos korú, művelésmódú, üzemi kezelésű szőlőültetvényben milyen eltérések jelentkezhetnek az egyes fajták szerint. Az ültetvény Moser művelésű, sor- és tőtávolsága 3 × 1 m. A szőlőt 1989-ben telepítették fajtánként 96 tőkét ültettek. A 120–130 cm magasságban nevelt kordonkarokon alapvetően cseralapos metszést folytattak. 2006-ban összesen 45 fajtát értékeltük ki. A felmérés során a telepítésből származó tőkéket vettük figyelembe. Ezúton is köszönöm Fazekas István, Lukácsy György és Kállai Tamás segítségét.
A telepítés után 17 évvel az egyes fajták tőkeállományában jelentős különbségek adódtak. Eredményeinket a táblázatban foglaltuk össze.
A tőkehiány – évi 1,5%-os pusztulást feltételezve – átlagosan 25,5%-ot érhetett volna el a vizsgált időszak végére. Ezzel szemben a 45 fajta átlagában mindössze 7,5%-os hiányt tapasztaltunk. Az éves tőkeelhalás tehát az egész ültetvény átlagában kevesebb, mint 0,5%-os volt. Ez minden bizonnyal összefügg a nagyrédei ökológiai adottságokkal és a termesztéstechnológia gondos kivitelezésével. Viszonylag kedvező eredményeink azzal is magyarázhatók, hogy az általunk vizsgált fajták többsége korai elhalásra kevésbé hajlamos minőségi fehér- és vörösborszőlő. A fajták származása, illetve a keresztezéses nemesítéssel nyert fajták eredete szerinti összesítésben a legtöbb tőkehiányt a fajtahibrideknél, a legkevesebbet a fajhibridek esetében találtunk.
A Nektár és a Kármin esetén 25%-ot meghaladó tőkehiány jelentkezett. A Cegléd szépe és az Alexandriai muskotály csemegeszőlő fajtákat évi 1–1,5% közötti tőkepusztulás jellemezte. Viszonylag magas volt a kiesett tőkék száma a Rizlingszilváni és a Pinot blanc fajtáknál is. 10% feletti tőkehiányt regisztráltunk még a Furmint, a Blauburger, a Boglárka és a Cserszegi fűszeres fajtáknál. Két fajhibrid is ebbe a kategóriába került: a Zalagyöngye és a Csillám. Örvendetes, hogy a vizsgált 45 fajtából 33 esetén 10% alatti tőkehiányt számoltunk.
Az occidentalis származású fajtáknál alapvetően 6% alatti tőkehiány értékeket regisztráltunk. Nem találunk kellő magyarázatot a Pinot blanc viselkedésére; nyugati származása ellenére e fajtánál viszonylag nagyobb mértékű, 13,6%-os elhalás lépett fel. A keleti változatcsoporthoz tartozó szőlők – az adatok összesített értékelése alapján – kevéssé hajlamosak tőkepusztulásra. Az ide sorolható fajták közül a legjobb eredményt a Kékfrankos és a Leányka adta. A pontuszi fajták közül a Furmintnál fedeztük fel a legtöbb, 10% feletti hiányt; a Hárslevelű és a Sárga muskotály egyaránt 5%-os tőkehiányt adott.
A klasszikus értelemben vett csemegeszőlők Nagyrédén nem szerepeltek rosszul. A Cegléd szépe, az Alexandriai muskotály, továbbá a Boglárka kivételével 10% alatti tőkehiányt mutattak. Kiemelendő a Pölöskei muskotály és a Favorit alacsony pusztulási aránya. Az egyébként rossz oltvány-kihozatali százalékkal is jellemezhető Cegléd azonban vitathatatlanul hajlamos az elhalásra. A nagy termőképességű, terhelésre viszonylag érzékeny fajták közül a tőkepusztulási hajlam tekintetében csak a Rizlingszilváni, kisebb mértékben a Zalagyöngye és a Csillám emelkedett ki. Néhány fajta esetében egyáltalán nem jelentkezett tőkehiány. Ezek a következők: a Királyleányka, az Ottonel muskotály, a Zenit, a vörösborszőlő fajták közül a Merlot és a Cabernet franc.
