Kis bortörténelem
Mint ahogy nem tudjuk ki találta fel a kereket, az első "borász" nevét sem ismerjük.
A Bibliát követve a Teremtés könyve Noét említi mint első szőlész. Ami viszont tény: a régészek Törökország, Szíria és Libanon területén a neolitikus korból származó szőlőmag blokkokat találtak melynek alapján arra gondolhatunk, hogy korunkat 10 ezer évvel megelőzőleg már bort készítettek.
Az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak már borfogyasztók voltak, a Massalia városát (ma Marseille) alapító főniciaiak pedig a Krisztus előtti VI.-ik században elterjesztették a szőlőtermesztést. Nem tudni, hogy a korabeli kelták ugyancsak foglalkoztak-e szőlővel. E tevékenység meglehetősen korlátozott lehetett, ugyanis a római borkereskedők drága pénzért kereskedtek a borral. Egy amfóra bor ára felért egy rabszolgáéval! A bor tárolására és szállítására amfórák és tömlők szolgáltak. A tartósítást, a gyors ecetesedés megakadályozását adalékok - fenyőgyanta, fahamu - hozzáadásával érték el. A korabeli görögországi és római borokat nem tisztán, hanem szűrt víz hozzáadásával fogyasztották.
Ekkortájt tettek meghatározó jelentőségű felfedezést a gallok: megalkották a hordót. E tárolóeszköz nemcsak az oxigénmentes tárolást, de a bor érlelését is lehetővé tette.
Tudjuk hogy Krisztus után 43-ban telepítették az első szőlőket Bordeaux környékén. Európában a szőlőtelepítés és bortermelés a kereszténység terjedését követte. A szerzetesek, akiknek szükségük volt a borra az Úrfelmutatáshoz, mindenütt ahol megjelentek és a klíma lehetővé tette, hozzáláttak a szőlészkedéshez. A burgundi nagyborok ma ismert területhatárai évszázadok óta változatlanok. Szakértők úgy vélik, hogy a szerzetesek megízlelték a talajt e határok pontos meghatározásához.
Az üvegpalack a középkorban még nem létezett. A vásárokon a kereskedők a hordókat csapra verték és csuporra mérték a bort, amely azonnali fogyasztásra volt csak alkalmas. A francia mondás szerint: ha lefejtetted a bort, meg is kell innod, azaz vállalnod kell tetteid következményét. Csak a XVI. században jelenik meg és terjed el a fúvott üvegballon, melyet zsiradékkal átitatott kenderkóccal zártak le.
A világon csak egy nagybor van, melynek a feltalálója ismert: ez a pezsgő. A Champagne-vidéki Hautvillers-i apátság bencés szerzetese, Dom Perignon szigorú szabályok szerint válogatott fajtájú szőlővesszők terméséből, ugyancsak szigorúan ellenőrzött - a fürtök gyors préselését lehetővé tevő - eljárással javította az apátsági borok minőségét. A fehér borok palackokban lezajló második erjedését elősegítve állította elő a ma ismert pezsgőbort. De nem merülnek ki ennyiben az ő borászati tevékenységének áldásai: a pezsgő ugyanis a palackok nyomásálló, hermetikus zárását igényli. Dom Perignonnak jutott az eszébe a parafadugó használata, ámbár lehet, hogy csak anekdota, miszerint ő volt az ötletgazda.
Mindenesetre a parafadugó felfedezése meghatározó jelentőségű volt a borászatra és bortárolásra nézve. Azóta a parafadugó a bor érlelődése, nemesedése szempontjából összekötő kapoccsá vált a külső környezettel, így a dugónak, mint eszköznek is köszönhető eredmény az asztalunkra kerülő borok kiváló minősége.
A közelmúltig Európára és a Közép-keletre korlátozódó borkultúra ma már világszerte fejlődik. Chile, az Egyesült Államok, Új Zéland és Ausztrália jelentkezik egyre jobb borokkal és bővülő kereskedelemmel.
forrásom www.celartec.hu, a Szerző: (c)Jean-Claude BARRÉ Fordította: Toll Károly
