| Rákóczi rendszeréhez tér vissza Szepsy |
Mielőtt elvesznénk a részletekben, tisztázzunk néhány dolgot. A tokaji borvidékre (ilyen vagy olyan okokból) a totális mennyiségi szemléletű termeléssel szemben azok a borászatok hoztak minőségi alternatívát, amelyek később létre hozták a Tokaj Renaissance nevű marketingszervezetet, amely minőségi követelményeket is támasztott a tagokkal szemben. A Renaissance-nak igen komoly szerepe volt abban, hogy Tokaj-Hegyalján a borászok (mármint az a másfél tucat, amely a szervezethez csatlakozott) valamelyest egységesen tudtak fellépni. Közös standjuk volt a Bordeaux-i Vinexpón. A TR egyfajta coalition of the willing-ként küzdött a borvidéket amúgy sok helyütt borító sötétség és kóklerkedés ellen, Szepsy István 1995-ben lépett be a csapatba, két és fél évig elnöke is volt. Két hónapja jelentette be, hogy otthagyja a Tokaj Renaissance-t.
Más ügyben kerestem meg Szepsy Istvánt a mádi birtokon (és egy kortyot sem kóstoltam a boraiból, szomorú sors a magányos sofőré, na). De ha már arra jártam, gondoltam megkérdezem tőle, hogyan tovább, meg egyáltalán, pontosan miért hagyta ott a szervezetet.
„Sok minden történt és sok minden nem történt.” Mondja Szepsy. ’99-ben már megpróbálta a Tokaj Renaissance-t az eredetvédelem felé mozdítani, de ez azóta sem sikerült. „Tokajnak ma a legnagyobb gondja, hogy nem válik külön a minőségi termelés a még mindig mennyiségi szemléletű tömegtermelőktől, mind a két termék tokaji aszúként kerül forgalomba, noha ég és föld a különbség. Ezt Szepsy szerint a Tokaj Renaissance-on belül nem lehet megoldani. Jóval keményebb és szigorúbb feltételekre és szabályozásra van szükség ahhoz, hogy Tokajt megtisztítsák a gagyitól, mint ami a Renaissance-ban rendelkezésre állt. Senkivel sincs harag, de nincs arra energiája, hogy félszívvel dolgozzon egy olyan szervezetben, amelynek a céljait kevésnek találja – ezzel együtt sem becsüli le az elért eredményeket.
Nem sokkal korábban a Királyudvart is ott hagyta, hogy csak a saját, családi birtokának szentelje az energiáit, a cél már nem az NB1, hanem a világbajnoki nagyarany, szupernehézsúlyban (ezt persze Szepsy jóval költőibben fogalmazta meg). A szőlőben keresi tehát a megoldást arra, hogy Tokaj neve világszerte ismertté váljon (aki úgy gondolja, hogy most is ismert, tegyen egy próbát. Menjen külföldre, irány a borbolt, és kérjen tokajit! Az eredményről várjuk az emaileket!). „Most meg kell csinálni a világmárkát, és én semmi mással nem akarok foglalkozni ezen kívül, csak azzal, ami úgy érzem, hogy ebben segít”.
Hogy mennyire komoly az elszántság, azt az is mutatja, hogy hamarosan átadja a birtok menedzsmentjét fiának. A maga részéről csak a termőhellyel és a borokkal akar foglalkozni. „Most van egy olyan lehetőség a világban, hogy lendületből még megcsinálhatjuk a márkát. De nem elégedhetünk meg a másodhegedűs szerepével Sauternes mögött, vagy Burgenland mögött, a németek mögött vagy az amerikai jégborok mögött, mert akkor nem marad meg a kultúránk.”
A világmárkát viszont nem feltétlenül az édes borok jelenthetik – azért nem, mert azt nagyon kevesen isszák, jó, ha a világ kiművelt borivóinak egy százaléka – erre pedig nem lehet piacot alapozni. Noha Szepsy öt éve még azt mondta, hogy Tokajnak kizárólag az aszúról kellene szólnia, most úgy látja, a száraz bor jelenthet igazi esélyt arra, hogy világszerte ismertté váljon Tokaj.
Hogy ne egyedül kezdje a küzdelmet a terület megismeréséért és megismertetéséért, megszervezte a mádi eredetvédelmi rendszert. Tizenhárom borászat vesz részt első körben az eredetvédelmi rendszer kiépítésében: Úri Borok, Galambosi Imre, Tokaj Classic, Orosz Gábor, Bodvin, Demeter Ervin, és fia Endre, Budaházy Péter, Barta Károly, Török Béla, Lenkey Géza, a Royal Tokaj, Árvay János és a Gundel.
A rendszer alapja, hogy a világ egyik első termőhely-minősítését Tokajban készítették el, II. Rákóczi Ferenc még 1700-ban három minőségi kategóriába soroltatta a termőhelyeket. A mádiak most ehhez térnének vissza. Három szintes lesz a besorolás: a harmadik a Mád községi bor, ez a mádi határból származik, hektáronként ötven mázsa szőlő szüretelhető az ültetvényekről. A második szint a mádi történelmi dűlő – ezek a régi termőhely-osztályzás szerinti 1-3 osztályú területek, hektáronként 40 mázsa szüretelhető. A legmagasabb szintű terület a kert, innen különleges, egyedi borok származnak, hektáronként 30 mázsa szőlőre korlátozták a termelhető mennyiséget. Minden termelő egy kertet nevezhet meg.
Szepsy szerint csak ezzel a szigorú rendszerrel lehet Hegyalját visszatéríteni a szigorú, minőségi bortermeléshez. Úgy gondolja, hogy minden falu termelőinek meg kellene alkotniuk a hasonló klasszifikációt – ettől válna el az ocsú a tiszta búzától, hogy egy agrárius bár nem borászati metaforával éljek.
„A megoldás a szőlőben és a termőhelyben van” – Szepsy tehát a terroirt, a táj lenyomatát akarja megjelentetni a boraiban, kompromisszumok nélkül, aprólékosan szelektálva, költséghatékonyság nem számít. „Mindenki abból látja a legnagyobb hasznomat az egész magyar bortársadalomban és a Tokaj Renaissance-ban is, ha én továbbmegyek ezen az úton.”
forrásom a borravalo.hu
