A portugálok nagyon nyomulnak. Sebességbe tették magukat, törnek előre, célus a piac meghódítása. Na nem a magyaré, tisztelt olvasók. Az angolé, mert ott van a nagy pénz Európában, borpiacilag! A portugál komák meg már egy ideje jóban vannak az angolokkal. Vannak ennek ugye, amolyan történelmi okai. Miért szomorú? Csak a franciák tudtak olyan hülyék lenni, hogy némi presztízskérdések okán – pl., hogy kinek a bábja üljön Spanyolország trónján – háborúba keveredtek a legnagyobb borfelvevő exportcélpontjukkal, Angliával. Az angolok legott be is tiltották a francia bor kereskedelmét, és valamiféle alternatíva után néztek: meg is találták maguknak Portugáliát. Szimpatikus borország, közel is van, a portóit meg szeretjük… A portugálok akkor éppen nagyjából száz éve azzal voltak elfoglalva, hogy párás szemekkel nézték a tengert, és azon agyaltak, hogyan lehettek ekkora lúzerek, hogy Tordesillas-i egyezmény ide vagy oda, de mégiscsak hagyták a spanyoloknak megszerezni a világhatalmat (amely spanyolok addigra szintén Európa nagy veszteseivé küzdötték le magukat). Azért kapva-kaptak az alkalmon, hogy végre valami nagy és komoly birodalommal egyezkedhetnek (mondjuk annyira nem kell őket sajnálni, akkoriban még megvolt nekik ugye Brazília, Goa, meg Mozambik.) és aláírták a Meuthuen-i egyezményt, amelynek értelmében a britek beengedték a portugál bort és gyapjút, a franciák meg elestek a zsíros megrendelésektől. Történt mindez 1703-ban. Ezt követően a portugálok elveszítették Brazíliát (1822) Goát (1967) és Mozambikot (1975), begyűjtöttek viszont egy szoftfasiszta diktátort akitől csak 1968-ban sikerült megszabadulni. Ez persze csak egy nagyon vázlatos történelmi áttekintés, amely slágvortokban próbál a végére járni annak, hogy mitől is olyan szomorú a fado, meg mi ez az egész óceán felé bámulás, párás tekintettel. A hadszíntér A borkereskedelmi első helyüket a brit piacon jó ideig tartották, csak az új bordeaux-i arisztokrácia (Haut Brion és társai) ütötte ki őket a nyeregből, a XVIII. század közepe felé. Mindenesetre a mai napig Nagy-Britannia a portói legfőbb felvevőpiaca. Mondhatjuk, hogy a portugál bor a XVIII. század eleje óta egyszerűen London fele folyik. A britek annak idején valóságos kereskedelmi expedíciókat indítottak a Douro völgyébe. Az sem véletlen, hogy a legtöbb régi portói ház a mai napig angol néven fut, gondoljuk csak végig: Taylor’s, Sandemann, Grahams, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük. Csakhogy ez a piac nagyon megváltozott az utóbbi, szűken vett két évtizedben. Az újvilági borok megjelenése meglehetősen megkutyulta a fogyasztói ízlést, és az árazópisztoly sem csattoghat olyan hetykén, mindenkinek vissza kell venni arcból, mert az ausztrálok és a chileiek egy kicsit kinőtték magukat, és az, hogy a bor olcsó, náluk nem feltétlenül jelent szükségszerűen gyenge minőséget, sőt. Versenyképessé kell tenni tehát a borágazatot. Jelen állás szerint eladott bormennyiség tekintetében lassan az első 15-ből is kiszorulnak, ha nem vigyáznak (Magyarország is valahol a portugálok környékén tanyázik a statisztikában) és a helyzet az, hogy lassan Új-Zéland is dudálva előzi a luzitánokat. Valamit ki kellett találni arra, hogy a portugálok ne tűnjek el teljesen a térképről. A borelitet meggyőzni csúcsborokkal, az mindig jó megoldásnak tűnik. Ha a sommelierek, csúcs-borujságírók, Master of Wine-ok a portugál bor mellé állnak, akkor az információ, miszerint a portugál bor jó, egy idő után a Tesco-polcra is leszivárog. Ötödik éve tartanak Top 50 kóstolót Londonban, a portugál követségen. Idén Jamie Goode brit borújságírót bízták meg a szelekcióval. Ő utazott, kóstolt, és aztán összepakolta az ötvenes listát. Jó néhány borászt is átrándítottak a nagy eseményre Portugáliából. Arra ügyeltek, hogy a meghívottak között legyen annyi a Master of Wine, hogy ha valaki feldob egy parafadugót, akkor az biztosan MW-t találjon el estében. A Top 50 nem kizárólag a brit piacon kapható borokra korlátozódik, bárki bekerülhetett. A hardver Van összesen 29 borvidék Portugáliában, ebbe bele kell érteni Madeirát, és a Zöld-foki szigeteket is (ahol egyébként a Svejci Bicska egy korábbi expedícióján „eredeti baszalt bór”-ra talált). A legfontosabb természetesen a Douro folyó völgye, amely folyó Portónál (és Villa Nova di Gaiánál – jobb parti borérlelők, szevasztok!) ömlik az óceánba. Északabbra van egy a hagyományos portugál borképbe be nem illeszthető Vinho Verde nevű zöld csücsök. A Duorótól délebbre található az egészen fura borokkal előrukkoló Dao. Attól még délebbre, meg a Tejo folyó dombok között kanyargó felső folyásánál meg Alentejo. Ezek volnának a legnagyobb borvidékek. A portugálok rájöttek arra, hogy piaci előnyük származik abból, ha a nagyközönség által nem ismert saját fajtáikat erőltetik a piacon, és nem az unalomig ismert Cabernet-ket, Merlot-kat, Chardonnay-ket. Arra azonban figyelnek, hogy a címkén ne az szerepeljen a legnagyobb betűvel, hogy Sousao, meg az, hogy Touriga Nacional (ez mondjuk még egyszerűbb), de a Trincadeirával, vagy a Periquitával, ne adj isten az Alfrocheiróval még a legelszántabb borkedvelőnek is meggyűlne a baja. A borok A Top50-ből szám szerint 38 bort sikerült megkóstolni az idő hiányában, mert közbe jött a nagykövet beszéde, ami alatt még a legelszántabbak sem mertek szürcsögni-szipákolni-köpködni. A borvidékek közül hármat sikerült mélyrehatóan megvizsgálni: a Vinho Verde, a Douro-völgy és Dao képezték a vizsgálat tárgyát. Ezek közül ír le Kraft néhány bort, meg amúgy a tapasztalatokat, vegyesen, szemezgetve a jegyzettömbből. VINHO VERDE Van az Ibériai-félsziget északnyugati részén egy, az éghajlati/kulturális jellemzők közé be nem illeszthető terület. A spanyolok úgy hívják „Zöld Spanyolország”, és íme a portugál elnevezésben is benne van a zöld szó. A hely direktbe kapja az áldást az Atlanti-óceánról. Párás, a szárazföldinél kissé hűvösebb levegő, gyakori esők, buja zöld növényzet. És kelták minden mennyiségben, meg még régebbi népség. A spanyol oldalon ott vannak a galágók és baszkok, de a Vinho Verde-i portugálok is elég gyanúsak e tekintetben. A borok – mint azt a klímából ki lehet következtetni, nem azok a kiégett lekváros jószágok. Errefele a bor leginkább a savakról szól. Vékony test, egészséges ropogós savszerkezet (de azért nincs annyira északon, hogy a Loire-völgy fogzománc repesztői szintjét megüsse). Nagyon kellemes frissítő borok. A szőlőfajtákról természetesen sehol sem hallani. Ami van: Alvarinho és Loureiro, illetve Vinhao a vörösborokhoz. Régebben a Vinho Verdékben volt egy kicsi pezsgés, azért, mert a malolaktikus fermentációt – amelynek során az almasavból tejsav leszen, meg némi szénsav, és melléktermékként átható vajillat – az üvegben hagyták megtörténni, nem biztos, hogy készakarva. Ami a mostani borokon látszik, hogy a pincészetek bizony szépen kimosakodtak, és jelen állás szerint, a High tech Vinho Verdék, hosszú németes palackokba töltve már koránt sem olyan esetleges borok, mint a régiek voltak. Reguengo de Melgaco 2006, DOC Vinho Verde, Alvarinho Kilenchektáros családi pince, van egy kis szállójuk is. Az első bort 2001-ben készítették. A bor színe igen halvány citromsárga. Illata zárt, zöldes. Ízre halvány citrusok és érett sárgadinnye jelentkezik, közepesnél magasabb savval, de alacsony alkohollal. A bor nagyon gazdag, hosszan tartó, de a sav miatt mégis szikár. Quinta do Ameal Escolha, 2007, Vinho Regional Mino, Loureiro A környék legnagyobb pincéje, a tulaj, Pedro Araújo kizárólag a Loureiro fajtára koncentrál. A bor épphogy citromszín. Illatra zárt, zöldes, és mindenféle fanyar éretlen zöld gyümölcsök mutatkoznak. Ízre sok barack, fanyarul előadva, kis citrussal. A sav közepesnél magasabb, az alkohol alacsony. A bor egy kissé testesebb az előbbinél, de ez még mindig egy törékeny, finom formát idéz, semmi durvulás, ha csak a sav nem az. Afros 2007, DOC Vinho Verde, Tinto Vinhao A szőlőfajta volt az egyetlen a környéken, ami vörösbort adott, mostanra elkezdtek kísérletezni a Cabernet Franc/Touriga Nacional kombinációkkal is. A Vinhao a legextrémebb szőlőfajta Portugáliában, sok savval, magas tanninnal. A DOURO-VÖLGY A Douro-völgy vörös boraiban az a vicces, hogy tulajdonképpen melléktermékeket istenítünk. A szőlőtermelés ugyanis itt alapvetően a portóira koncentrál, ebből próbálják a maximumot kihozni. A termelés – a hamisítás elkerülése végett – szigorú központi engedélyeztetési rendszeren megy keresztül. A-tól F-ig osztályozzák az ültetvényeket, és emellett van egy pontrendszer is, aki mondjuk F-600-at kap, az elbúcsúzhat a portói készítéstől. Aki viszont mondjuk A-2000-et, annál sorban állnak a felvásárlók. A nem erősített vörösborokat hagyományosan azokból a szőlőkből készítették, amelyek kevésnek bizonyultak a portóihoz. A táj eléggé holdbéli: szúk völgy, hatalmas sziklafalak, a völgy legalján a Douro. A sziklafalak oldalába több száz év alatt rakták ki a teraszokat, amelyek többségét még ma is csak kézzel lehet megművelni. Ma már természetesen ennél egy kissé árnyaltabb a kép, az EU támogatásokból jutott terasz-átépítésre is, de a legtöbb ember a mai napig kistermelő. Ezért 1-2 hektár már valóságos latifundiumnak számít. A kistermelő meg leginkább arra vágyik, hogy drágán elpöccinthesse a szőlőt a nagy portói házaknak, és semmi több, esetleg egy-két hordó otthonra, szigorúan a rosszabbikból. A portói időközben viszont elkezdett mélyrepülni, a többi erősített borral egyetemben, ezzel párhuzamosan a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megindult a nagytestű gyümölcsös nehéz vörösborok diadalmenete. Ehhez csatlakozott némi értetlen pislogás után a Douro-völgy is, valamikor a kilencvenes évek közepén. A folyó felső folyásánál (Douro Superior) még telepítésbe is kezdtek, itt már tudatosan, nagy parcellákba. A másik vicces dolog a villany hiánya volt. A legtöbb portói erjesztőházban autovinifikátorok működtek, amelyek ugyan célszerűek, de tökéletesen megbízhatatlan eszközök. Időközben - az alsó négy terasz árán – sikerült egy vízerőművet beröffenteni a Dourón, így már a csúcstechnikával működő, légkondicionált pincészeteket is sikerült megépíteni. A szőlőfajták. Nos, a környék egyik legnagyobb szakértője, Godfrey Spence egy előadáson a „Ki a francot érdekel?” mondattal kezdte a portóiba kerülő szőlőfajták bemutatását. Legalább ötven fajta van a Douro-völgyében, többségében súlyosan vegyesen telepítve. Amolyan „a nagypapa ledugdosta amit talált, meg amit a szomszédtól kapott, mit érdekel az bennünket” ültetvények ezek. Ha valaki ráközelít a környékre a Google Earth-ön, láthatja hogy az ültetvények nem egyenletesen zöldek, nem véletlenül. A legnagyobb minőségi fajta a Turiga Nacional, jó érzés tudni, hogy ebből van a legkevesebb. A többi: a Touriga Franca, Tinta Roriz, Tinta Cao, Tinta Baroco, csak hogy a leggyakoribbakat említsük. A legtöbb termelő elegánsan csak annyit ír a palackokra, hogy Vinhas Velhas, ami azt jelenti hogy öreg tőkék. Ampelográfiával meg foglalkozzon az, akinek két anyja van! Quinta do Noval, 2005 DOC Douro Quinta do Vale Dona Maria, 2006 DOC Douro A borászat 41 fajta szőlővel dolgozik, nagy valószínűség szerint ők maguk sem tudják, ki kicsoda. Minél több azonban a borban a fajta, annál inkább mutatja magát a termőhely. A bor színe közepesen intenzív rubin. Illatra meggy mutatkozik, közepesen intenzíven. A tannin itt is jó nagytestű, de érett, nincs keserűség-érzés. A savak közepesen erősek. Az íz leginkább mindenféle vörös gyümölcs egyvelege: cseresznye, meggy, szeder és málna. Az alkohol meleggé teszi, és még nagyobbnak mutatja az amúgy sem finomkodó testet. Quinta do Crasto Vinha Maria Teresa 2006, DOC Douro A szőlőfajta kideríthetetlen, mindösszesen annyit írnak a palackon, hogy 100% Old Vines, vagyis Crastoék is bevallják, hogy lövésük nincs, mi van az ültetvényen. Emellett nagyjából az egy kis fürt/tőke, ahogy az információban szerepelt, 300g/vine. Színre sötét rubin, illatra nagyon koncentrált, fűszeres, elsősorban édes fahéj és szegfűszeg, meg irgalmatlan mennyiségű cseresznye. A bor nagyon sűrű, valszeg szűretlen, a pince ugyanis elég kis számokkal dolgozik. A tannin közepes fölötti, de bársonyos, érett. A savak szintén közepes plusz körül vannak. Az íz fűszeres, nagyon gazdag, fekete meggyes, cseresznyés. A bor jellemzően az a fajta, amelyet évtizedekig dugdoshat maga elől az ember, aztán csak egyre jobb lesz. Niepoort Robustus, 2004, DOC Douro A borászat gazdája, Dirk Niepoort jelen állás szerint Portugália egyik legnagyobb borászlegendája. Portóit is készít, de azon van, hogy az erősítetlen Douro-borok is világhírűek legyenek. A bor közepes rubinszínű, illatra rumos meggy érezhető, a bor méltóan a nevéhez tényleg őrületesen nagytestű. A tannin magas, nagy erős, de érett, és jólfésült. A sav szintén bőven fölébe megy a közepesnek, de egy ilyen test ezt el kell, hogy bírja. Ízre elegáns meggy, és mellette még áfonya, meg szeder érezhető, nagyon meleg, magas alkohollal. Hatalmas nagytestű bor, de egyáltalán nem mindent elnyomóan robusztus, amint azt a neve sugallná. DAO A Dao vidékét mindenfajta szakirodalom a rejtélyes portugál borvidékként emlegeti. Éppen félúton van a Douro és a Tejo között, kicsit talán az előbbihez közelebb. A terület egyetlen nagy gránit felföld, itt-ott egy kis palával megdúsítva. A magasság 4-500 méter, és csak néhány fenyőerdő enyhíti a száraz éghajlatot. A Dao folyó völgye jócskán bent van a szárazföldön, ennek megfelelően az időjárás sokkal szélsőségesebb, forróbb, a borok is némiképp keményebbek, szigorúbbak. Egy pozitívuma viszont mindenképpen volt a hosszú bezárkózásnak: az eredeti ültetvények megmaradtak, és a szőlőfajták mind kiejthetetlen nevű, portugál jószágok. Elsősorban a gyümölcsösségéért termelt Touriga Nacional, a kissé illatosabb Tinto Cao a favorit, de ígéretes a Alfrocheiro is, utóbbi főleg küvékbe lehet jó (értsd: akkora nagy állat, hogy kell valami mellé, ami meglágyítja). A borok általában – a Douro völgynél is melegebb időjárás miatt izmosak, nehezek, és lóizzadság-szagúak. Animálisak, itt nyoma sincs a Douro-völgyben megszokott gyümölcsösségnek. Vaddisznó borok, erős idegzetűeknek, na. Quinta da Pellada 2005, DOC Dao A bor kétharmad rész Touriga Nacional, de van benne egyötödnyi Tinta Roriz, és 15% azonosíthatatlan öreg szőlőkről származó termés. A borász, Alvaro Castro az egyik legismertebb a környéken, nagyon sokat tett azért, hogy most mindenki annyira oda legyen a Daótól, amennyire oda vannak… A bor sötét rubinszín, illata bőrös az édesség inkább a dohányé, mint a gyümölcsé. Az ízben van ugyan némi szilva és meggy, de továbbra is az állatias aromák viszik a prímek. Lovak leginkább, a háttérben meg folyamatosan ott figyel a nehéz földesség. A tanninok közepesek, a sav szintúgy, egyensúlyban az egész, alkohollal, mindennel. Az ízeket a földesség zárja, nehéz, kerek bor. Quinta de Vegia Reserva, 2005, DOC Dao Quinta do Perdigao Touriga Nacional 2005, DOC Dao A birtok mindösszesen 7 hektár, itt rakják össze ezt a 100%-ban Touriga Nacionalból készülő bort. A szín mély rubin, illata földes, és virágos, főleg ibolya illat, meg a kötelező elemnek tekinthető lovas-állatos szavak. A bor közepesen testes, tanninjai erősek, masszívak, de érettek. Az íz édes fűszer és bőr meg dohány, kis virágos aromákkal. Gyümölcs nuku. Vinha do Contador, 2005, DOC Dao A bor a Casa de Santarban készült. A több mint 100 hektáros birtokot, amely a Dao-vidék legrégebbi egybefüggő bortermőhelye, pár éve a Dao Sul igazgatja. A borokat hagyományosan gránitkádakban, taposással készítik. A bor amúgy a legdrágább, 40 fontba kerül, vagyis valamivel több, mint 12-13 000 forint. Tanulság Ezek nagyon jó borok, és ami a legfontosabb, a legjobb sem annyira drága, mint amennyire lehetne. A portugálok nagyon érzik most a brit piacot, és pontosan tudják, hogy annyira nem srófolhatják fel az árakat, a boroknak pedig így is-úgy is tökéletesnek kell lennie. Az ötvenes szelekció, illetve az abból kiragadott pár bor igazán meggyőző. A helyzet pikantériája az, hogy a magyar borok közvetlenül ott lihegnek a portugálok mögött a az eladásokban, és az eladások értékét tekintve. Viszont, hogy sikerüljön megelőzni a portugálokat, a mi nemzeti válogatottunknak árban-mennyiségben is versenyképesnek kell lennie, és ez az, ami igazán nehéz. Nem is szomorú: portugál Top 50
A bor színe esetünkben nem lényeg, lévén tökéletesen vízszínű (színtelen) mindegyik. Az illatok elsősorban vegetálisak, de szó sincs a Sauvignon Blancok nagy füves zöldszagáról, ez nagyon finom, inkább szénás-virágos illat. Az ízben igen finoman van jelen a barack, a citrus vagy a sárgadinnye. Visszafogott ízek – friss sav, erre épül a Vinho Verde.
A bor színe sötét rubin, alig világosodó, kékes bíbor éllel. Illatra átható savanyú meggy, és egy kis édes fűszer érezhető: szegfűszeg és fahéj. Ízre elsőnek a tannin érződik, kemény és harapós. A sav is jó közepes fölötti. A bor nagyon hosszan tart, és főleg fekete meggy ízekkel operál, amik a kezdeti bőrös tannin mögül bújnak elő.
A portói ház csak egy pár éve kezdett el csendes borokat készíteni. Ez Touriga Nacional, Tonto Cao, és Touriga Franca házasítása. A bor feketés rubinszínű. Illata édes fűszerek és egy kicsi animalitás mutatkozik, gyümölcsösség alig. A szájban aztán megjelennek a gyümölcsök, elsősorban a fekete meggy és a szeder, A tannin érett, de robusztus, a savak közepesen erősek. Az alkohol meleg, de csak közepesen magas. Erős, hosszan tartó bor.
A borvidéken egészen későn kezdtek magukhoz kapni a népek, és egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig nem is sikerült felváltani a közepes és rossz minőségű borokat termelő szövetkezeti rendszert magánpincékre. A monopóliumot végül az EU törte-törette meg a Dao-völgyben.
Fele-fele arányban Tinta Roriz és Touriga Nacional. A bort a Casa de Cello készítette, egyike a helyi független termelőknek. Sötét rubinszínnel indul, illata virágos, elsősorban viola és ibolya, meg masszív animalitás. Ízre először a tanninok köszönnek be, érettek. A savak közepesnél nagyobbak. A bőrös animalitás mellett édes fűszerek, és további virágok köszönnek be. A bor nagy testű, de valahogy mindvégig friss marad.
A bor színe mély rubin, gránátba hajló széllel. Illata intenzív szilvás és bőrös. A szájban kerek és sima, csiszolt, rengeteg szilvával, és továbbra is érezhető a földes-bőrös aroma is. Nagyon szépen csiszolt tanninok fejezik be a bort, az aromák igen hosszan tartóak.
bor, pince, borászat, szőlő, pálinka, párlat, hírek .. e-mail: tester@fw.hu
2009.02.19. 19:16
Borok: portugál Top 50
Címkék: statisztika bor portugália
Jó kis szomorúság…? Francokat! A portugálok vérprofik. Az ország rejtve van előlünk, pedig legalább annyi komplexussal büntetik saját magukat, mint a magyarok. Borvidéki adottságok tekintetében, khm… no, jutott nekik rendesen a jóból. Mindehhez van egy rakat autochton fajtájuk, sajátosan kiejthetetlen nevekkel (ismerős, ugye?). Stevie Kraft az ötven legjobb portugál bort kóstolta végig, hogy másnak ne kelljen ilyesmivel vesződnie. Nehéz, fáradtságos munka, de hát az élet harc.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://borhirek.blog.hu/api/trackback/id/tr5953371
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.