A szőlő evolúciója, avagy mi lett veled Lambrusca?
A szőlő származását, szőlőfajtáink eredetét a múlt homálya fedi.
Az elmúlt idők titkait homályba borító fátyol fellebbentésében azonban hasznos segítséget nyújtanak a különböző korokból származó fosszilis maradványok, a molekuláris genetikai kutatások eredményei, a korabeli tudományos művek, s olykor még a legendák is. E forrásoknak köszönhetően sikerül talán némi fényt deríteni a szőlő természetes- és kultúrevolúciójára, szőlőkultúránk kalandos történetére.
A szőlőfélék megjelenése és terjedése
A szőlőnemzetség legelső képviselői a felsőkréta időszakában jelenhettek meg. Mintegy 65 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti harmadidőszak kezdetén már számos szőlőfaj élhetett a Földön. A szőlő a harmadidőszak második felében, az oligocén korban népesítette be az északi féltekét. A harmadkorban uralkodó meleg klíma lehetővé tette, hogy még a sarkkör térségében is megtelepedhessenek a szőlőfajok; ezt bizonyítják az Izland, Grönland és Alaszka területén talált fosszilis maradványok. A harmadkori szőlők hazánk területéről sem hiányoztak. Erről tanúskodik többek közt a Vitis hungarica egri, és a Vitis tokajensis erdőbényei levéllenyomata. A harmadidőszak végén, a pliocén korszakban hűvösebbé, szárazabbá vált a klíma. A kövületek arra utalnak, hogy ekkorra már kialakultak a mai vadontenyésző ligeti szőlőre hasonlító liánnövények.
A harmadkort követő pleisztocénban – hozzávetőleg 1,8 millió évvel ezelőtt – jégkorszak köszöntött Európára; eljegesedések és jégmentes időszakok követték egymást. Az Alpoktól, a Kárpátoktól és a Kaukázustól északra élt szőlőfajok jelentős része elpusztult, ugyanis a jég előli „menekülésüket” ezek a hegyláncok megakadályozták. A mai szőlő ősei e hegységektől délre eső területeken vészelhették át a jégkorszakot. A jégmentes időszakokban a szőlőfajok északabbra eső tájakon is megtelepedhettek, de az elkalandozott növények az ismét eluralkodó jég nyomában megsemmisültek. Az utolsó eljegesedés körülbelül 10 000 éve fejeződött be. A jégkorszak után csak néhány dél-európai (Vitis diluviana, Vitis Ausoniana) és Kaukázuson túli szőlőfaj (Vitis caucasica) maradt fenn. Közülük egy, vagy akár több is részt vehetett a ma élő – pontosabban kipusztulóban levő – eurázsiai ligeti szőlő, a Vitis silvestris, ókori görög, római nevén Lambrusca kialakulásában.
A jégkorszakot követő legmelegebb időszak az atlantikum (i.e. 5500–2500) volt. A szőlő ekkor ismét meghonosodott Európa laza lombkoronájú tölgy-társulásaiban és folyóparti ligeterdőiben; terjesztésében a madarak és az áradások jeleskedtek. Az időszámítás előtt 2500-tól bekövetkezett éghajlatváltozás a sűrű, zárt lombkoronájú erdőségeknek kedvezett, így a szőlő erdei tisztásokra, kisebb-nagyobb folyók völgyeibe szorult vissza. Délebbi, száraz területeken szintén a folyók mentén talált kedvező életfeltételeket.
A ligeti szőlő (Lambrusca)
A Vitis silvestris a jégkorszak után Európa legnagyobb részén elterjedt, sőt az atlantikum idején még Skandinávia déli részén is tenyészett. Areája a közelmúltig az Ibériai-félszigettől a Kaszpi-tengeren tengeren túli Kopet-Dag-hegységig; északi irányban a mediterrán térségtől a 48–50. szélességi körig húzódott. A ligeti szőlő állománya a filoxéra pusztítása és az erdőművelés következtében jelentősen megcsappant; Nyugat- és Közép-Európában kiveszőfélben van. Kisebb számban még fellelhető Franciaországban, a Garonne, a Loire és a Rhône folyók völgyében, Spanyolország baszkföldi területén, Németországban a Rajna felső szakaszán, Svájcban a Genfi-tó partján, valamint a Duna mentén Ausztriában, Lobau közelében, továbbá a szerbiai és a románai folyószakaszok térségében. Magyarországon a Duna-menti ligeterdőkben és a Dunántúl déli részén sokáig megtalálható volt. A ligeti szőlő viszonylag nagyobb populációi maradhattak fenn ott, ahol a filoxéra még nem ütötte fel a fejét. A szakirodalom szerint fellelhető még a Krím-félszigeten, a Dnyeper völgyében, illetve a Kaukázus és a Kis-Kaukázus vidékén.
A ligeti szőlő kétlaki növény, virágai funkcionálisan egyivarúak, ezért termésképzéséhez idegen megporzás szükséges. Kicsi, laza szerkezetű fürtjei általában szeptemberben vagy októberben érnek. Bogyói aprók, gömbölydedek vagy kissé hosszúkás alakúak; bogyóhéja kék, ill. fekete színű. Termése színanyagban gazdag, magas savtartalmú, de lében szegény. Magja kicsi, kerekded, csőre alig 1 mm-es, köldöke a háti oldal közepén helyezkedik el. A Vitis silvestris a termesztett szőlőhöz hasonlóan érzékeny a filoxérára, a gombás betegségekre, az erős téli lehűlésre, de viszonylag nagyfokú a mésztűrése és jó a gyökeresedő képessége is.
A ma élő ligeti szőlők egy része a leírtaktól eltérő tulajdonsággal rendelkezik. Kisebb arányban megtalálhatók köztük hímnős virágú, illetve piros és fehér bogyójú egyedek is! Részben a termés íze is megváltozott; az Izabella, és más direkttermő fajták európai térhódításával rókaízű ligeti szőlők jelentek meg! Hazánkban a folyók árterein a ligeti szőlő helyett ma már többnyire az Észak-Amerikából alanyvessző termelés céljából behozott Vitis riparia utódaival találkozhatunk (1. ábra). A filoxéravészt követő évek óta itt vendégeskedő „fagyálló szőlő” időközben teljesen meghonosodott, s elvadulva helyenként tömegesen tenyészik.
Kultúrevolúció
A szőlő az emberiség egyik legrégebbi kultúrnövénye. A neolit kor embere minden bizonnyal rendszeresen gyűjtötte a ligeti szőlő ízletes bogyójú változatait. Erre utalnak a konyhahulladék maradványokból előkerült kis méretű, rövid csőrű magvak. A szőlő kultúrába vonása időszámításunk előtt 4–5 ezer évvel kezdődhetett el a Kaukázuson túl, Anatólia, Mezopotámia, Grúzia, Örményország területén. A legendák szerint Noé telepített elsőként szőlőt. Az özönvíz után az Ararát hegyéhez érve szőlővesszőkkel mérte meg a víz mélységét, majd e leszúrt vesszőkből lett az első ültetvény. Az ókori államok fejlett szőlőkultúrával rendelkeztek. A Mezopotámia déli részén élt summérok időszámításunk előtt kb. 4000 évvel már fogyasztották a szőlőt és a bort. Megjegyzésre érdemes, hogy a vért és a bort azonos szóval (kurum) fejezték ki. Ez azt bizonyítja, hogy a kék bogyójú ligeti szőlőt használták borkészítésre. Egyiptom területén nem volt őshonos a ligeti szőlő; ide minden bizonnyal „paradomesztikált” formában került be a növény. A szőlőkultúra az első dinasztia hatalomra kerülésével bontakozott ki; Menszesz fáraó sírjában talált magvak azonban még inkább a ligeti szőlőére hasonlítanak. A főként kereskedelemmel foglalkozó főníciaiak fontos szerepet játszottak a szőlőtermesztés, illetve az egyes fajták elterjesztésében. Többek közt Görögországba is az ő közvetítésükkel jutott el a szőlőkultúra. A ligeti szőlő minden bizonnyal Görögország területén is élt, de a fajták kialakulásában valószínűleg részt vettek a Mezopotámiából és az Egyiptomból behozott szőlők is. Theophrasztosz a Historia Plantarum című művében a fajták sokaságáról számolt be, sőt a ligeti szőlő, a Lambrusca termő és nem termő virágairól is említést tett. A görögök lényeges szerepet játszottak a szőlőkultúra terjesztésében. Kisázsiai görög telepesek a perzsák támadásától tartva áttelepültek a Rhône deltájába, megalapozva Franciaország és Spanyolország szőlőtermesztését.
A rómaiak szintén kiemelkedő tevékenységet folytattak a szőlészet európai határainak a kiterjesztésében; Pannónia területére is római légiósok, telepesek hozták a szőlőkultúrát. Vélhetőleg a helyben fellelhető ligeti szőlőt is felhasználták – a jobb fagytűrő képesség kialakítása érdekében. A rómaiak fajtahasználatáról többek közt Plinius (61–113) Historia naturalis művéből szerezhetünk ismereteket. Megállapítása szerint a szőlőfajták száma végtelen. A fajtákat alapvetően fekete és fehér szőlők csoportjába sorolta, de felhívta a figyelmet a termés színének, illetve a fajták más morfológiai tulajdonságainak szembetűnő változatosságára.
A termesztésbe vonással a ligeti szőlő jelentős változáson ment keresztül. A belterjes művelés, a szelekció és a keresztezések eredményeként a fürtök és a bogyók nagyobbak lettek, a fürt szerkezete tömöttebbé vált, a termésben több cukor, s kevesebb sav halmozódott fel. A bogyó színe változatossá vált; a kék, illetve fekete mellett kialakultak a piros és a sárga különböző színárnyalatai is. A mag is nagyobb lett, s megnyúlt a magcsőr. A funkcionálisan hímvirágú egyedeken - mutáció révén – létrejöttek a hímnős virágú szőlők. (Ezt igazolja az is, hogy átmeneti típusok léteznek a hím és a hímnős virágok között. Ezeket az átmeneti típusváltozatokat a fokozatosan növekvő magház jellemzi. A hím és a hímnős virágok, s átmeneti típusváltozataik egyes fajták (pl. Kadarka) esetén együtt is előfordulhatnak, de nővirággal sohasem alkotnak közös virágzatot.) A szőlőkultúra széles körű, gyors elterjedését a faj két növénytani jellegzetessége tette lehetővé. A kerti szőlő – eltekintve a nővirágú fajtáktól – egylaki növénnyé vált, így termesztése leegyszerűsödött. Az sem lényegtelen, hogy a szőlő vegetatív úton, bujtással, dugványozással is könnyen szaporítható, s így az utódok tulajdonságai megegyeznek az anyanövénnyel.
Alaktani és genetikai hasonlóság
A ligeti szőlő és egyes termesztett fajták (Tramini, Rajnai rizling) külső megjelenése és genetikai felépítése meglepően hasonló. Regner osztrák kutató molekuláris genetikai vizsgálatok eredményei alapján arra a következtésre jutott, hogy a Tramini (2. ábra) az európai szőlőtermesztés egyik kiinduló fajtája, a ligeti szőlők közvetlen leszármazottja. A Rajnai rizling szintén ősi fajta, a Heunisch, a Tramini és a ligeti szőlő jeles utóda. A fajták, fajtacsoportok eredetére kitalált korábbi elméletek szintén hasonló feltételezésre épültek. Negrul’, véleménye szerint a kerti szőlő létrejöttében a Vits silvestris három változata, a typica, az aberrans és a balcanica játszott szerepet. A szovjet ampelográfus szoros összefüggést vélt felfedezni a ligeti szőlő egyes változatai (typica, aberrans, balcanica) és a termesztett szőlő három földrajzi ökológiai csoportja között. A pókhálósan vagy gyapjasan szőrözött levelű, kis fürtű és bogyójú typicából jöhettek létre a nyugati csoport (pl. Tramini, Rajnai rizling) fajtái. A ligeti szőlő másik változata, a csupasz, vagy serteszőrös levelű aberrans, amely a Kaukázus Kaszpi-tenger felöli és déli részén terjedt el. Negrul’ szerint e varietas adta a keleti fajtákat (pl. Leányka, Kékfrankos). A pontuszi fajták (pl. Kadarka, Kövidinka) ősei a ligeti szőlő feltűnően gyapjas levelű balcanica változatához tartozhattak. Ezt a változatot egyébként a neves ampelográfus a mai Bulgária területén azonosította.
A jelenkori ligeti szőlők és az egyes termesztett fajták közötti morfológiai és genetikai hasonlóság – a szőlő megporzásának, megtermékenyülésének sajátosságait, továbbá a szőlőmagok természetes terjedését ismerve – másként is magyarázható. Az ültetvényekből évszázadok óta a levegőbe kerülő, tetemes mennyiségű pollen kétség kívül szerephez juthatott a szőlőtáblákhoz közeli funkcionálisan nővirágú ligeti szőlő megtermékenyítésében, utódaik genetikai sajátosságainak a kialakításában. A hasonlóság oka az is lehet, hogy a madarak közvetítésével a termesztett szőlő magjai jutottak ki, majd vadultak el az ártéri erdőkben. Ezt az elméletet támasztja alá a kultúrszökevény Vitis riparia példája is.
Dr. Zanathy Gábor
forrásom a www.agronaplo.hu
